2002-10-27

Néhány napja egy alakuló Internetes fórum nevében neves budapesti publicista keresett meg több EU-tagállamban élő magyart – így engem is. Együttműködésünket kérte, hogy az induló társadalmi Web-magazinban gondolatainkkal, tapasztalatainkkal járuljunk hozzá az olvasók tájékoztatatásához: miként is látják az EU-bővítést a már-tagok, mire készüljön fel Magyarország, mi vár az új tagokra. Hosszasan gondolkodtam a dolgon, majd elfogadtam a felkérést.

Hivatalos helyről valószínűleg már minden elhangzott, tőlünk az aspiráns nevében nyilván nem az akadályversenybe való benevezés feltételeit akarják részletesebben megtudni. Inkább úgy érzem, hídfunkciónk által váltunk érdekessé. A felkérés ugyanis feltételezi, hogy az informátor integrált személyiség lakóhelyén, aki jól ismeri az EU-beli szokásokat, etikettet, gondolkodásmódot, de ugyanakkor mentalitásában kellőképpen magyar ahhoz – bármit is értünk ezalatt -, hogy azokra a pontokra, nüánszokra, szemléletmódra felhívhassa a figyelmet, amelyek a hivatalos kapcsolatok során – éppen a hiányzó empátia végett – nem jönnek felszínre.

Ez a felkérés számomra azért is érdekes, mert ha e mögött nemcsak egy ember privát érdeklődése, alkotóvágya rejlik, akkor egy új trendről van szó. Eddigi megfigyeléseim szerint ugyanis a kelet-nyugati magyar-magyar kapcsolatok nem a legfelhőtlenebbek. (Persze, miért pont ezek lennének?) A különböző korokban és történelmi események által nyugatra került magyarságot ugyanis az otthoni szemlélet, köztudat egyszerűen leírta. Persze, nem úgy értem, hogy ne tudna létezésükről, csak úgy tekinti, hogy a Rákóczi-féle bujdosók, Kossuth emigránsai, a századelő Amerikába kitántorgottjai, a ’45-ösek, az ’56-osak egyszerűen elmentek, ezáltal kvázi elvesztek a magyarság szempontjából. Az anyaországbeli köztudat olyan értelemben írta le őket, ahogy – miért, miért nem, ezt most nem vizsgálom itt - kisajátította a nemzethez való tartozás lehetőségét. A határon túliak a rendszerváltás utáni politika jóvoltából újabban már beleférnek (időnként és részben) a képbe, de a nyugatiakkal más a helyzet. A legtöbb anyaországbeli nem tud arról, hogy nyugaton mennyi magyar él hányadik generációban és főleg, hogy léteznek nyugaton létrehozott magyar értékek. Ezt nem az én esetleg vélelmezhető sértődöttségem mondatja velem, (nincs bennem ilyen), ezt egy a nyugati magyarság történetével foglalkozó budapesti fiatal történész szájából hallottam. (Rákérdeztem ugyanis, hogy miért kutatja, hisz erre M.o.-on szerintem senki sem kíváncsi. Pont azért, válaszolta, mert ő véletlenül fedezte fel ezeket az értékeket, éppen, mert nem tudnak róla.)

A rendszerváltás mindenütt rengeteg reményt keltett, amelyeket sok csalódás követett. Ezek egyike a nyugati magyarság szerepvállalása és szerephez jutása – vagy, ha úgy tetszik, nem jutása - 1989 után. Anélkül, hogy itt részletekbe bocsátkoznék, megállapítom, hogy komoly reminiszcenciák vannak mindkét fél részéről egymás iránt. Nem vizsgálván ezek jogosultságát, hogy adott esetben kinek van igaza, látom, hogy az otthonmaradtak gyarmatosítottnak érzik magukat a szerintük mindent jobban tudó és a kezdeti fázisban nyilván több tőkével rendelkező hazajöttek által. Aki pedig „nyugati” magyarként kíván tapasztalataival és tanácsaival rendelkezésre állni, az visszautasítottnak érezheti magát a korrupciós állapotok közt jártasabb és a „Nekünk ugyan ne mondják meg kintről azok, akik cserbenhagytak minket, hogy itt mit hogyan kell csinálni” gondolatkör otthoni képviselői által.

Lehet, hogy túlértékelem, lehet, hogy nincs igazam és nincs semmilyen trend. Mégis örülök a felkérésnek, mert jelzésértékűnek vélem. Szeretném hinni, hogy nem egy egyoldalú kapokról van szó ezúttal, hanem az egyenrangúak közötti párbeszéd igényét vélem ebben felfedezni. Talán csak eljön az idő, amikor igény van az őszinte, független véleményre, amelyben jó szándékú segítséget és nem ellenséges kritikát lát az olvasó. Ennek szellemében merem remélni, hogy a helyzetjelentéseket a kérdezők nem kioktatásnak érzik majd, miközben a megkérdezettek örülnek, hogy van, aki kíváncsi a tapasztalataikra, ad a véleményükre. Hátha mégis lehet újra normálisan beszélgetni mindenféle árkok nélkül.

2002-10-26

A nyilvánosság előtt a disznóságok, rendellenességek nem maradnak titokban, így jobb, ha az ember előre beismeri. Ezt úgy hívják, hogy „outing”, újnémetül „sich outen”. (Magyarul esetleg „autolja magát”? Bár még nem hallottam ezt a kifejezést, de nem lennék meglepve, ha már létezne.)

Apropó, ezek az anglicizmusok, ill. amerikanizmusok járványszerűen terjednek. Manapság feltétlenül kell tudni, legalább minimál fokon angolul, ill. ismerni bizonyos mai szlenget ahhoz, hogy megértsük a fiatalok nyelvét, az utcai plakátokat, a mozi-reklámot, hovatovább egymást. Sőt, nálunk már a telefonszámla megemésztéséhez is elengedhetetlen bizonyos angol szókészlet, mióta, pl. a helyi beszélgetést „City call”-nak hívják. De ezt csak mellékesen.

Szóval outing. Ez alatt általában azt értik, ha valaki nyilvánosan vállal valamely, a társadalom által elítélt tulajdonságot, szokást, csoporthoz tartozást. Ezzel a kifejezéssel legelőször a homoszexuálisok éltek, majd később, mióta melegnek lenni már nem számít olyan nagy szenzációnak, más eltévelyedések beismerésére is alkalmazzák. No tehát, mielőbb valaki más mondaná, nyilvánosan beismerem, hogy sznobok vagyunk. Ez főleg abban nyilvánul meg, hogy házunkban évente két-három alkalommal irodalmi estet, házihangversenyt tartunk. Mert hogy tellik, meg fussa, avagy közönsége is van, helye is van, miért nem tegye. De hogy a dolog mégse tűnjék olyan proccolásnak, röviden elmondom a történetét.

Balla Bálint atyai barátom még a 70-es években meghívta az akkori általa ismert és érdeklődő nyugatberlini magyarokat magához, ha olyan anyaországbeli, erdélyi, felvidéki értelmiségi vendége volt, akinek a személye, gondolatai a fenti kör érdeklődésére igényt tarthatott. Nem kötelező rendszerességgel, hanem akkor, ha erre alkalmas személyiségek akadtak. (Sütő, Csoóri, Hegedűs András, Haraszti, Petri, stb.) A legtöbbjük a DAAD vagy a Wissenschaftskolleg ösztöndíjasaként tartózkodott Nyugatberlinben. Egy idő után nőtt az érdeklődők száma, de előadó is több került. Ebből alakult ki aztán vagy 15 éve az a gyakorlat, hogy kb. két összejövetel van: a nyári Bálintnál, a téli pedig nálunk.

Mindettől függetlenül vagy 7-8 éve kaptunk egy meghívót egy kiállításmegnyitásra. Se a galéria, se a művész neve nem mondott nekem semmit, így forgattam a lapot és nem tudtam, hogy jövök a megtiszteltetéshez. Ekkor fedeztem fel az alján egy kézzel írt megjegyzést: Üdvözlet Lillytől, aláírás. Leesett a tantusz, hogy a művész ezek szerint a szüleim Cannes-ban élő barátnőjének nemrég Berlinbe költözött festő unokája. A megnyitón a Blockflöte-zenei aláfestést felesége szolgáltatta.

Pierre szerintem nagyon tehetséges, de félő, hogy ez csak utólag fog róla közismertté válni. Kedves, örökké mosolygó, de kissé introvertált alkat, és ez nem teszi alkalmassá az aktív marketingre. Témái elég drámaiak, és ahogy évek óta figyelem, a többnyire falméretű olajképei nemigen akadnak gazdára. Felesége, Anja viszont sok mindenben ellentéte és így kitűnően kiegészítik egymást. Anja bőbeszédű, mozgékony, energikus szervező. Főállásban zeneiskolai tanár, amúgy váltakozó nemzetközi részvétellel és hangszeres felállásban kamarazenél.

Egy szép napon Anja felhívott telefonon és - in medias res - nekem szegezte a kérdést: „Frau Pompéry, Önöknek egy erre megfelelő házuk van és amúgy is mindenféle meghökkentő bolondságokra kaphatók. Nem akarnának nekünk házihangversenyt szervezni?” Eme direkt kérésre spontán igent mondtunk. Azzal a kikötéssel, hogy helységet, publikumot, kisebb megvendégelést igen, de honoráriumot nem tudunk biztosítani. „Nem baj,” - volt a válasz - „ez nekünk inkább egy nyilvános főpróba a másnapi hivatalos fellépésünkhöz.”

Ma délután volt az immáron ötödik házikoncert. Az ensamble „les Baronnies” ezúttal szoprán énekhang-furulya (Blockflöte)-hegedű/brácsa-cselló felállásban barokk zenét játszott. A mostani főesemény holnap a Musikinstrumerntenmuseum és a Gemäldegalerie közös rendezvénye lesz a „Zenélő képek” sorozatban, amely keretében a zenészeink egy Caravaggio-képhez választottak angol barokk szerzőktől dalokat.

A házikoncertnek már hagyománya van, egyes visszatérő vendégek előre érdeklődnek a következő időpont felől. És honoráriumot is kapnak azért a hölgyek, mert a meghívón rendszeresen feltüntetem, hogy a háziasszonynak hozandó virág helyett inkább annak ellenértékével támogassák a művészeket. Ma a hallgatóság 52 fős volt és a cilinder tartalmával igen elégedettek voltak a barokk zene fiatal és tehetséges papnői.

A közönség a baráti körünkből, ügyfeleinkből, szomszédainkból áll. A mai alkalmat felhasználtam egy újabb ismeretségre. Az előttünk lévő kis tér túlfelén lakó házaspár vagy 15 éve a mi házunk előtt állítja le mindkét kocsiját. Ez a naponta ismétlődő szokás eddig nem animálta a kb. velünk egykorú dr. kultúrház-igazgatót és a tanárnőt arra, hogy köszönjön nekünk, ha összeütközünk a kapu előtt. Most vettem egy mély lélegzetet és nekik is küldtem meghívót. Jövetelüket a férfi nagyon kedves sorokkal írásban visszaigazolta, majd ma a helyszínen „hivatalosan” összeismerkedtünk. Lehet, hogy már 15 éve valami hasonló gesztusra vártak? Megszoktam, hogy többnyire én teszem az első lépést és már rég nem bosszankodom ezen.

2002-10-25

Környezetvédelem. A valaha a zöldek táblájára vésett problémakör időközben hasznos témának bizonyult. Üzletileg is, hisz rengeteg cég él belőle a legkülönbözőbb szakterületen, de persze politikailag is. Az elmúlt 20 évben több párt tűzte a zászlajára a zöldek jelszavait részben kifogván ezzel a szelet a zöld vitorlából. Ezen nem csodálkozom. Régi dolog, hogy ha nem tudunk valamit legyőzni, akkor a legjobb módszer kisajátítani az ellenfél ötletét jelszavastul, és úgy tenni, mint ha mi is ugyanazokért a célokért küzdenénk. (Ezt a módszert az utóbbi időben családi érdekellentétek során is többször tapasztalom.) Szóval a környezetvédelem fontos. Az iskolai oktatásban is előkelő helyet foglal el. Persze a csemeték kiskorában kell elkezdeni a ráhatást, hogy vérükké váljon. Ennek hatására azt megtanultuk, hogy szemetet ne dobjunk el, csak katalizátoros autóval járjunk, a hulladékot előszortírozva gyűjtsük (1. műanyag és fém, 2. papír-karton, 3. üveg, 4. bio, 5. egyéb), energiatakarékosan éljünk, használjunk alternatív energiákat (szélmalom, napenergia, stb.). Szóval, nagy ütemben és hangosan zajlik a környezetvédő öntudatra való nevelés.

Meg kell említeni, hogy ezek a törekvések nem egyértelműen hasznosak. A minap olvastam valahol, hogy a drága pénzen bevezetett zöld pontos szemétgyűjtés (háztartási műanyag- és fémhulladék) hatékonysága rendkívül alacsony. Az ugyan külön gyűjtött, de meg nem tisztított zacskók, dobozok, konzervek, stb. annyi egyéb szemetet, mint pl. ételhulladékokat tartalmaznak, hogy a 90%-át véglegesen kidobják és csak 10%-ot lehet másodlagos felhasználásra alkalmazni. Effektív vagy nem hatékony: mindenesetre környezetvédelem.

Ezzel párhuzamosan van viszont egy állandóan növekvő környezetkárosítás, szennyezés, amely gyakran nem kézzelfogható. Gondolok itt a médiák által közvetített, általuk okozott, úgymond audiovizuális szemétre. Ezt, úgy tűnik, senki nem veszi észre, ez ellen senki nem lép fel, szemmel láthatólag senkiben nem tudatos.

TV-vel nem rendelkező ember lévén a médiaszemét ellen nem kelhetek ki, nem láttam egyetlen Big Brother adást sem. Néha azonban, amikor TV-közelbe kerülök, megdöbbentenek egyes műsorok, ill. azok stílusa. A konzumterrorral egybekötött igénytelenségnek sikerült már olyan fokára eljutni, hogy létezik TV-hírmagazin, amely elboldogul hírek nélkül. Komolyan! Itt a hírműsor kizárólag az érdeklődésre igényt tartó popsztárok, politikusok, egyéb híres/hírhedtségekről szóló pletykákból áll. Ez eleddig ugyan rémes – pl. nekem -, de legalább nem kötelező.

Mindezt azért írom, mert az „észrevétlen” környezetszennyezésnek ma két olyan tipikus példájától szenvedtem, amelyeket számomra kötelezővé tettek. Aki már utazott Berlinben az U-Bahn-on (metró), az felfigyelhetett egy „szolgáltatásra”. A vagonokban az utasok feje fölött lóg egy TV-képernyő és egész nap reklámműsort, sugároz. Ez elől elmenekülni nem lehet, kikapcsolni sem lehet. Mondhatni persze, hogy nem kötelező nézni, de ez nem igaz. Az egész egy önkénytelen reflexre épül, amely arra kényszerít mindenkit, hogy a villogó, változó képsorra nézzen, amely persze hanggal is párosul. Nem tudom, ki hogy van vele, de én emellett nem tudok elmélyülni egy könyvben, mert elvonja a figyelmemet. Odébb menni sem lehet. Csak kiszállni a következő megállónál. Ez nyilván nem lehet a célja a tömegközlekedésnek.

Másik vesszőparipám, hogy akárhová bemegy az ember, üzletközpont, barkácsbolt, butik, fodrász, bisztró, mindenütt szól valami. A fodrásznál – és az aktuális mai élményem. Ezzel alapvetően két bajom van. Már Wilhelm Busch is megírta valahol:

„Musik wird als störend oft empfunden,
Die weil mit Geräusch verbunden”
(A zene gyakran zavaróan hat, mert zajjal jár)

Eme alapvető problémámat tetézi, hogy a „szolgáltató” - jelen esetben a fodrász – nem veszi magának a fáradságot, hogy valóban zenét szolgáltasson, hanem bekapcsolja a rádiót. Ez pedig kivétel nélkül mindig valamelyik kereskedelmi adó, ahol egyharmad zene, egyharmad reklám és egyharmad összekötőszöveg megy. Ez utóbbi a normálisnál kb. 10%-kal gyorsabb tempóban. Engem ez a mesterséges modorosság géppuskaropogásra emlékeztet és másodpercek alatt az elviselhetetlenségig felidegesít. Szerintem ez egyértelműen auditív környezetszennyezés. Figyeljétek meg, a Mammutban is ugyanez a helyzet. Rájöttem, hogy míg a Mammut1-ben feltűnésmentesebb, mert a közterek kisebbek és kanyargósak, míg a Mammut2, ahol a belső, kihasználatlan és zajjal betölthető tér sokkal nagyobb, a ricsaj is sokkal hangosabb – feltételezhetőleg ugyanakkora eredeti hangerő mellett.

A fodrásznál évek óta minden alkalommal rendszeresen kikapcsoltatom a rádiót. Nem látom be, ugyanis, hogy miért kelljen a pénzemért szenvednem. A fodrászlányok, akik átlagosan a gyerekeim lehetnének, ugyanilyen rendszerességgel különc hülyének néznek és ezt udvarias mosolyuk sem palástolja. Ezt én konokul nem veszem tudomásul.

A jelenség viszont mégis izgat. Miért gondolják mindenütt, hogy mindez a fogyasztó, a kuncsaft igénye? Én lennék az egyetlen Közép-Európában, akit ez zavar? (Nem hinném, hogy mindenkinek azonos lenne, pl. a zenei ízlése.) Vagy esetleg csak én vagyok az egyetlen, aki veszi magának az energiát és bátorságot, hogy hadba szálljon a zajártalom ellen? Miért hiszik azt, hogy a hallgató felfogóképessége párhuzamosan nő a beszédsebesség fokozásával? Miért vagyunk képtelenek manapság a csendet elviselni?

2002-10-24

Nehogy azt hidd, nyájas olvasó, hogy főfoglalkozású magyar vagyok, no meg néha elmélkedő anya! Napi munkám is szolgál kellő mennyiségű élménnyel, amelyekről szintén lehet filozofálni. Kenyérkereső tevékenységben ugyanis férjemmel fűtéselszámolással foglalkozunk. Ez egy földönjáró és biztos dolog, mióta a piacot uraló négy multi kellő lobbymunkával kiharcolta a német parlamentben, hogy eme szolgáltatás igénybevételét a törvény előírja. Sajnos azt már nem írja elő a jogszabály, hogy mindenkinek velünk kellene szerződnie, így marad elég tér az ágazaton belüli egzisztenciaharcra. A konkurencia – pardon, a political correctness nevében csak versenytársakról szabad beszélni – elég nagy, de tapasztalatunk szerint kellő szorgalommal, tisztességgel és a piacot uraló „nagyok” által nem vállalt vagy teljesíteni nem tudott komplikált feladatok megoldásával elérhető, hogy megbízhatóan fennmaradjunk a felszínen.

A dolog lényege röviden: A közös fűtési és melegvíz-költségeket nem m²-arányosan, hanem fogyasztás szerint kell a felhasználók között felosztani. Ennek előfeltétele a fogyasztás mérése. Mi tehát ilyen ketyerék felszerelésével, leolvasásával, majd a fűtési és közös költségek elszámolásával foglalkozunk. Ez így egyszerűen hangzik, de a dolog komoly jogi és fűtéstechnikai, energetikai ismereteket tételez fel, egyben a rendszer alfája és ómegája a jól megszerkesztet adatbankon alapuló elszámolási szoftver. Miután pénzről van szó, a felhasználók tüzetes vizsgálatnak vetik alá fáradságos munkánk eredményét és azon nyomban reklamálnak, ha hátrányban érzik magukat. Mélyen hallgatnak viszont, ha netántán előnyükre tévedtünk volna. Ezért jogos reklamáció esetén nekünk kell az érintett kárát megtérítenünk, míg a haszon a többi lakóé. Ezzel a száraz szakmai résszel nem is untatok tovább senkit. Vannak a dolognak azonban társadalmi vonatkozásai is, amelyeket a társtudományok (szociológia, pszichológia, jogtudomány, stb., hogy csak néhányat említsek) jól tudnának hasznosítani.

Eleinte magam is mentem leolvasni. Ez azért jó, mert így megismeri az ember az objektumokat, ill. fogalma van arról, milyen munkát mennyi idő alatt lehet elvégezni, látja a körülményeket. Fejlett kommunikációs képességeim mellett pedig számtalan érdekes kalandban volt részem, miközben statisztikai, szociológiai, idegenrendészeti, higiéniai és egyéb társadalmi kutatásokat végezhettem.

Hitted volna, pl. hogy a nők ugyanazért a munkáért kevesebb borravalót kapnak, mint a férfiak? Mint cégtulajdonos egyáltalán nem a hálapénzre alapítom a vállalkozás és a család anyagi jövőjét, de azért elmerengtem ezen a felismerésen. Vagy azt sem gondoltam volna, hogy hány meztelen férfi akad napközben a városban. Jó-jó, hozzá kell tennem, hogy nyári melegben mentem leolvasni, de ennek időpontját kihirdettük minden házban, azt viszont nem, hogy a leolvasó nőnemű. Meglepett tehát, amikor a csöngetésemre ajtót nyitván több házigazda is közölte, ő ugyan meztelen, de azért én csak nyugodtan menjek be. Nix német formalitás vagy távolságtartó hűvösség.

Nagy előny a nyelvtudás. Amikor a Kazahsztánból áttelepült „Volksdeutsch” házaspárnál csöngettem, olyan boldogok voltak, hogy végre valakivel tudtak oroszul beszélni ebben a fránya német világban, hogy a hölgy mindenáron ott akart fogni ebédre. Nem értette, hogy nekem időn belül kell abszolválnom a penzumot, különben a többi lakó elmegy hazulról és nem vár meg. Végül, hogy kifejezze váratlan örömét, megajándékozott valami amerikai szekta orosz nyelvű könyvecskéjével Krisztusról.

Kevésbé vicces visszatérő élmény a szenvedélybetegségek azon fajtája, amikor valaki nem tud megválni semmitől. Így – gyűjtőmániától függően – tele van a lakás üvegekkel, papírral, ki nem dobott csomagolóeszközzel, stb. Az illető elszemetesedik, ahogy a német szakkifejezés mondja. Akad olyan lakás, ahol csak oldalazva lehet végigmenni a feltornyozott dobozok mentén. Máshol a kiürített, de ki nem dobott üvegek között egy folyosót alakít ki a lakó az ágy-WC-konyhaasztal-tűzhely négyszögben. Ennek a jelenségnek kiművelt fajtája, amikor a mosdókagylóban is könyvek hevernek.

Disszonánsnak érzem, pl., ha valaki azért reklamál, mert szerinte a leolvasó nagyságrendben tévedett: Az ő melegvízfogyasztása max. 2 m³ egy évben, ergo az eredmény nyilván 1,7 m³ volt és sohasem 17! És ezt teljes komolysággal állítja, anélkül, hogy eszébe jutna, milyen asszociációkat kelt, vajh, bennem, ha éves melegvízfogyasztását gondolatban lebontom 365 napra. Persze nem minden lakáshoz kell orrcsipesz, van ú.n. „polgári”, sőt designer-berendezésű otthon is: kerülete, embere válogatja. A szociális tanulmányok tárháza ez az üzlet.

Akadnak rémes ügyfelek is. Ezek között élenjár Frau Werrrrrkmeister - legalább 5 r-betűvel a közepén. Igyekszem telefonjait átpasszolni férjemnek, mint ma is. Eberhard ilyenkor automatikusan feláll és haptákba vágja magát. Meglehetősen gazdag, több bérházzal rendelkező idős és mérhetetlenül követelőző hölgy, akinek szellemi kapacitása nem áll egészen arányban anyagi helyzetével. Ezért elég nehéz megértetni vele, hogy a korrekt elszámoláshoz a mi munkánkon kívül korrekt adatok is kellenek – tőle. Nagy önérzetű, talpraesett, felvágott nyelvű szerelőnk így kommentálta: „Hát, oda többet nem megyek! Ez egy házisárkány! Rosszabb, mint az anyósom!” Hozzá képest sokkal szimpatikusabb az a török volt vendégmunkás háztulajdonos házaspár, akik 30 év után is csekély némettudással, de annál nagyobb igyekezettel próbálnak eleget tenni az előírásoknak. Amikor mondtam, hogy nagyon alacsonyak a lakbérek és évente emelhetnének X %-kal, azt válaszolta az asszony: „Tudja, mi is bérlőként kezdtük. Nem akarjuk megkopasztani a lakóinkat. Amúgy többet ér a békesség és jó hangulat a házban.”

Néha megdöbbentőek az élmények. Herr Runge egy hatalmas bérház folyosóján az egyik lakásból kijövő három embert megszólította, ugyan ne menjenek már el hazulról, amíg nem tudott náluk leolvasni. Semmi reakció. H. Runge mérgesen rájuk kiáltott: „Hát mikor jönnek vissza?
A baloldali: „Én nem jövök vissza."
A jobboldali: „Én sem.”
A középső, akit a két szélső erősen közrefogva vezetett, háta mögött összekulcsolt kézzel bizonytalanul: „Hát, ... valószínűleg én sem.”

A nemzetköziségre és az azzal járó kultúrkülönbségekre tekintettel kell lennünk. A muzulmán lakosságnál ugyanis szigorúan kötelező levenni a cipőt a bejáratnál. Erre viszont az őshonos és egyszerűen strukturált munkatársunk nem volt rábírható. Hogy a vitának elejét vegyük, valamint az időveszteséget megtakarítsuk, a leolvasóknak kötelező védőzacskót húzni a lábbelijükre, mint a kórházakban az intenzív osztályon.

Mindeddig ez kedélyes, inkább só a levesben. Nagyobb gond, ha az elszámolási szoftverrel vannak bajok, ami kétféle lehet: szakmai vagy jogi. Az utóbbi felettébb tanulságos. Korábbi partnerünk kifejlesztett egy egyszerűsített programváltozatot, amelynek célpiaca a házkezelőség (M.o.-i szóhasználatban közös képviselő). Más szóval a mi ügyfeleink. Ez már önmagában sem szép, de amikor rájöttünk, hogy hibakeresés címén rendszeresen leszívja az adatbázisunkat (ügyfelek, objektumok, forgalmi adatok, mindenféle statisztika, stb.), elállt a lélegzetünk. Van ugyan adatvédelmi törvény, de az a lakók adataira vonatkozik. Egyáltalán, nehéz volt olyan ügyvédet keríteni, aki ennek a speciális területnek szakértője. A technikai fejlődés olyan ütemben folyik, hogy a törvényhozás ettől fényévekre van még. Amíg ez így van, addig jól lehet a zavarosban halászni.

Hogy melyik szoftver mellett dönt az ember, az nagy lutri. Végül is olyan, mint a fogorvosnál, ahol szintén csak hosszú idő múlva derül ki, hogy jól választott-e az ember. Egy átállás pedig felér egy költözködéssel. Jelenleg ennek terhét nyögjük. Az elszámolási rendszerek Mercedes-e mellett döntöttünk, de vért pisilünk a hiányzó írásbeli útmutató miatt. Egyáltalán: a számítógépes alkalmazás olyan, mint a házasság. Utóbbiról köztudott, hogy azon problémák közös megoldására jön létre, amelyek a szerződő feleknek külön-külön nem lennének.

2002-10-22

Hadd dicsekedjek ma egy kicsit! Mert azért titokban olyan jó anyának lenni. Alig hogy beindult a főiskola, Zsófi felfedezett egy hirdetést oktatási intézménye infótábláján, miszerint egy német származású párizsi műgyűjtő-mecénás a berlini galériák, különösen az „off-Szene” ajánlataival ismerkedne, és ehhez keres képzőművészeti hallgatót kalauznak. Ifjú titán(iá)nk szeme felcsillant és telefont ragadván azonnal felajánlotta segítségét az úrnak. Megállapodott vele az árban, kikérdezte, hogy pontosan mi érdekli, miközben maga igyekezett tájékozottnak tűnni. A megbízó, amikor megtudta, hogy a kisasszony még csak egy hete főiskolás, elbizonytalanodott és nem akarta egyelőre elkötelezni magát.

Szemfüles leánykánk másnap szisztematikusan elkezdte felderítő munkáját és 10 napon keresztül bújta a berlini kultúr-programokat, járta a keleti belvárost (Mitte), kért e-mail-ben írásbeli tájékoztatót projektekről, stb. Mindezt tette, miután leszedte a hirdetést a fekete tábláról. (Nem is akadt további ajánlkozó konkurencia.)

Ahogy elnézem, nagyon komoly felelősségtudattal és elszántsággal dolgozott a ma délutáni négy órás vezetést előkészítendő. Mindent feltérképezett a megadott tematikában és földrajzi körzetben, osztályozta a látottakat műkedvelő és professzionális szempontból, kiharcolta, hogy néhány lényeges, csak hétvégén nyitvatartó galéria ma délután soron kívül álljon rendelkezésre, majd összeállított egy földrajzilag és nyitvatartási időben logikus, gyalog bejárható útvonalat. Egyben az Interneten „lekáderezte” megbízóját, aki a tegnap esti ismerkedő beszélgetés során kellő képen meg is volt lepve.

Ahogy figyeltem, Zsófi sokszorosan megdolgozott az órabéréért. De ha úgy vesszük, Herr Bayreuther helyett inkább neki kellett volna azért fizetnie, hogy rákényszerült a későbbi potenciális érvényesülés módjának felderítésére, kapcsolatteremtésre, hisz az egészből ő tanult a legtöbbet. Melledleg kiderült, hogy a szakmai hozzáértésen túl további előnynek bizonyult anyanyelvi franciatudása, mert a mecénás lánya, aki kultúrmanager végzettséggel elkísérte apját, nem beszél németül. (Épp most telefonált friss képzőművészeti idegenvezetőnk, hogy munkája elismerést nyert és meghívták vacsorára, így ma későn fog hazakerülni.)

Mióta elkezdődött a főiskola, ez a lány olyan motivált, lelkes, szorgalmas, boldog, amilyennek az elmúlt 12 évben sose láttam. Miért nem lehet a tanulmányi pályafutást rögtön a főiskolával kezdeni? Persze érthető, itt csak olyasmivel foglalkozik, ami érdekli, ezért a nap 48 órája sem lenne elég az összes izgalmas előadásra, gyakorlatra, projektre, diákképviseletre, szervezkedésre és az ég tudja, mire, amilyen lehetőségeket kínál még a KHB (Kunsthochschule Berlin-Weißensee). Egyrészt nagyon örülök, mert jó látni ezt a motivációt. Másrészt, megvallom, kicsit irigylem is. Ha visszagondolok, ilyen lelkesedést én az akkor Marx Károly, ma már csak Közg.Tud.Egy. iránt sose éreztem. Az is igaz, hogy az én pályaválasztásomat több racionális tényező befolyásolta. A családi irányvonal mellett eszembe se jutott olyan kilátástalan és „komolytalan” dolgokba vágni a fejszét, mint pl. művészettörténet, néprajz, szociológia és egyéb hasonló haszontalan huncutságok.

A minket körülvevő itteni világra szintén ez a racionális hozzáállás a jellemző. Amíg M.o.-on kissé csodálattal vegyes irigykedéssel néznek bárkire, aki valamilyen művészeti ágat űz, ami egyben egy kicsit előkelő dolog is, addig itt inkább sajnálkozó értetlenséggel reagálnak. Az első kérdés pedig: „És miből fogsz majd megélni?” Azt Zsófi is megjegyezte, hogy M.o.-on felnéznek rá, míg itt lesajnálják.

Ennek történelmi okai vannak és sokáig tartott, amíg erre rájöttem. Nyugateurópa az elmúlt századokban fokozatosan iparosodott és ezzel párhuzamosan történt egy polgárosodási folyamat. Elég, ha a németalföldi festészetre gondolunk, amely a gazdag, öntudatos, felelős kereskedő, bankár, stb. környezetét és méltóságát ábrázolja. A gazdag polgár, egyben kiművelt emberfő a társadalmi értékmérő, az etalon. Ez a fejlődés a kelet- és keletközép-európai államokban kimaradt. Amikor a XIX. sz-ban eljön a polgári demokráciák ideje, M.o.-on ezt az etalon-szerepkört polgárság hiányában a kisnemesség tölti be. (Később „úri középosztály” a maga anakronizmusaival – lásd Márainál.)

Nyugaton tehát a protestáns puritán értékek a mérvadóak a maguk demokratikus szervezeti formáiban. Ennek itt hagyománya van. A demokrácia alulról működik. De mindennek alapja az egészséges gazdálkodás, ésszerű beosztás, megfelelő életforma. Amikor a szakmai hozzáértés, a mértéktartás csökken és túlsúlyba kerül a művészetek halmozott élvezete, tönkre is megy a Buddenbrock dinasztia. Semmi „fenn az ernyő, nincsen kas”. Emlékszem, hogy amikor vagy 25 éve életem egyik leglélegzetelállítóbb Cseresznyéskert-rendezését láttam a nyugatberlini Schiller Theaterban, az előadás végén a kíséretemben lévő nagyon is polgári, sőt kispolgári beállítottságú barátunk megkérdezte: „Jó-jó, csak azt nem értem, hogy miért nem adta el a telket már az elején?” (Én pedig nem értettem, hogy itt ugyan kinek játszák Csehovot? Ez az életérzés teljesen idegen a protestáns világ mentalitásától.)

No, hát valahogy így van ez a művészetekkel. A 68-as nemzedék nonkonformista szokásai ugyan erőteljesen megingatták ezt az akkoriban még talán kicsit agyonszabályozott világot, de az alapracionalitást a többségből mégsem tudták kipusztítani. Az akkor divatba jött ad hoc dolgok, nonkonformizmus, a szabályokhoz való tudatos nem alkalmazkodás mint életforma a következő 30 évben nem bizonyult gazdaságilag sikeresnek, tehát azt a réteget – és ide tartoznak a többnyire éhenkórász művészek - a többség vegyes érzelmekkel figyeli. (A 68-as mozgalom mint társadalmi jelenség és kihatása a mára egy önálló tanulmányt igénylő téma és persze sokkal összetettebb, mint ahogyan a fenti hevenyészett sorok sejtetik.)

Látok azonban egy fiatal céltudatos réteget, amely igyekszik mindkét irányzat erényeit egyesíteni: ötletgazdag, de ismeri a piaci törvényeket. Bízom tehát benne, hogy képzőművészként nem kötelező éhen halni. Merem remélni, hogy ha valaki azzal foglalkozhat, ami érdekli, akkor előbb-utóbb megtalálja a módját, hogy meg is éljen belőle.

2002-10-21

Ma ablaktisztítás van. A felületek mérete, mennyisége és komplikáltsága miatt ez egy profinak kétnapi feladat és némi segéderőt is igényel. Ezért sose én szabom meg, hogy mikor legyen, hanem amikor Harry be tudja iktatni és egyben a segítséget, rendszerint a fiát, Riccardót mozgósítani tudja. Úgyhogy ehhez képest teljesen mindegy, hogy ma egyfolytában esik az eső, nem a napsütésnek pucoljuk az ablakot.

Riccardót már hosszabb ideje nem láttam. Meséli, hogy az érettségi után gondolkodott ugyan a civilszolgálaton, majd mégis elment a „Bundhoz”, ahogy itt nevezik, ha valaki bevonul katonának. (Mivel Nyugatberlinben a város különleges státusza miatt korábban hadkötelezettség nem volt, ezért ezzel az egyesülésig nemigen konfrontálódtam.) Különben jó dolga volt, mert a Berlin környéki kisváros laktanyájából már az alapképzés idején is hazajárt a hétvégén, utána pedig minden nap, tehát gyakorlatilag otthon lakott. Elmondta, hogy a 10 hónapos kötelező szolgálatot önként meghosszabbította a pénz miatt további 3 hónappal. ... Hm...? Megtudtam, hogy a kiskatona a szolgálat elejétől kezdve zsoldot kap (kb. 200,- €) és ez az alapképzés utáni előléptetésnél megnőhet a akár duplájára is. Riccardónak már előtte megvolt a szakmai továbbképzési helye (társadalombiztosítási szaktanácsadó). A katonaság és a tanulmányok közötti időben nem akart munkanélküliként a levegőben lógni. Ezért, és mert a puszta fizikai jelenlétet jól honorálták, továbbszolgált. Miért csodálkozom ezen, kérdezte, hisz a „Civik” (civilszolgálatosok) még több pénzt kapnak: nekik laktanyai étkezési lehetőség hiányában az ellátmány ellenértékét is kifizetik. Elgondolkoztam. Vajon ez ma már az újsütetű NATO-tag Magyarországon is így megy?€

Civinek lenni azért mégsem fenékig tejföl. A kötelező szolgálati idő minimum két hónappal több és a körülmények gyakran - pl. kórházi elfekvő osztályon, öregek otthonában - nem a legrózsásabbak. Ehhez képest temetőben vagy óvodában dolgozni sokkal jobb. Az utóbbi években a civik lehetőségei egyre szélesebbek. A fent felsoroltakon kívül lehet még a Technisches Hilfswerknél szolgálni, amely egy polgári mentőszolgálathoz hasonló szervezet. Zsófi mondja éppen, hogy az ő volt osztálytársai közül Ferhat civilszolgálat gyanánt Afrikába megy, Benni pedig Chilébe egy német diakóniai szervezethez, amely óvodákat épít indiánoknak. Ez utóbbi esetben a család finanszírozza a repülőjegyet.

Függetlenül a katonaságtól az érettségizett fiatalok körében divatba jött az ú.n. szociális év, amelynek keretében idegen, lehetőleg távoli, más kontinensen lévő országban dolgoznak rotációs rendszerben 2-3 hónapot váltakozó helyeken összesen egy évet. 13 év tanulás után sokan szívesen beiktatnak egy év szünetet – különösen, ha még nem tudják, hogyan tovább. Itt nem a pénzkeresés a cél, hanem tapasztalatszerzés, egyben valamely nemzetközi projekt keretén belül egy jó ügy szolgálata. Annyit keresnek ezalatt az adott ország adottságainak megfelelően, hogy költségeiket fedezni tudják. Zsófi osztályából így ketten Ausztráliába mentek. Stefan mai E-mail híradása alapján Sidney csuda klassz hely lehet.

Foglalkoztatnak ezek a hírek. A világ nagyon kitágult. Már szinte az tűnik természetellenesnek, hogy Zsófi a szülővárosában jár egyetemre. Persze nyilván nem marad itthon a stúdium teljes időtartamára. Hogy utána pedig hol fog álláshoz, megbízáshoz jutni, partnert találni, letelepedni, és ott marad-e örökre, az teljesen nyitott. Ezzel számolunk. Természetessé vált, hogy az emberek mobilak, nem egy helyen, de nem is egy országban élik le életüket. A mi baráti körünk, pl. az elmúlt 27 évben nagyjából háromszor cserélődött ki: szinte csak mi maradtunk Berlinben ennyi ideig.

Azért jutott mindez most eszembe, mert épp ma egy online fórumon kialakult vitát olvastam arról, hogy ki számít magyarnak, s ha elhagyta az országot, ha hátat fordított, akkor hiába álmodik magyarul, ne tartson igényt, stb. Nehéz ezeken a kérdéseken vitatkozni, mert nagyon mély, heves érzelmeket kavar fel rendszerint. Nekem, aki életemnek már nagyobb részét töltöttem szülőhazámon kívül és látom magam körül ezt a fokozódó mobilitást, egyre anakronisztikusabbnak és görcsösebbnek tűnik a Vörösmarty Szózata által öntudatunkba vésődött „...Itt élned, s halnod kell”. Eszerint a szülőföldhöz, az anyatejjel magába szívott kultúrához való kötődés egyben helybenmaradási kötelezettséget feltételez. Az „Aki hazát cserél, szívet is cseréljen” mondás erős negatív ítéletet tartalmaz, amely alkalmas a bűntudatkeltésre és ez gyakran még ma is működik. Az egyesülő Európában és a növekvő mobilitás korában szerintem ideje átértékelni ezeket a XIX. századi gondolatokat.

2002-10-21

Még sohasem írtam naplót. Ezt aztán gyakran sajnáltam, mert abból nyilván játszi könnyedséggel lehet eseményeket rekonstruálni. Évek múltán is. Mert ugye ki a fene emlékszik arra, hogy amikor, ... mikor is? Kivéve az öcsémet, de az más, mert Gábor autista, ő mindenre emlékszik, főleg, ha az számokhoz kötődik. És irigykedtem azokra, akik annyi önuralommal rendelkeznek (az én szememben ez önuralom kérdése), hogy egy életen át kényszerítik magukat a rendszeres önvizsgálatra, valamint az eredmény könyörtelen feljegyzésére. Mert úgy képzelem, hogy egy naplóban, amit elsősorban önmagának ír az ember, könyörtelenül őszintének kell lenni.

Így hát most teszek egy próbát. Egy hétre. Ha megtetszik, akár folytathatom is. Végtére mások is ezen a fórumon kezdték immár önálló web-magazinná terebélyesedett naplójukat. Hátha belőlem is lesz híresség, ki tudja. Persze, persze, igyekszem szerény maradni. Az első gond rögtön a kérlelhetetlen őszinteséggel van. Más is olvassa, tehát nem lehet mindent kiteregetni. Talán akkor nem is kell olyan könyörtelennek lennem önmagammal szemben? Ez már rögtön szimpatikus. A következő napok mozgalmasnak ígérkeznek, ezért várhatólag lesz miről beszámolni. Akkor kezdhetjük:

A hét folyamán visszatért az időjárás a megszokott kerékvágásba. Ez azt jelenti, hogy a múlt heti évszakhalmozás után (rozsdavörös őszi lombokon, virágokon 3 cm hótakaró, az elmúlt 170 év fagyrekordja) maradt ismét csak a rozsdavörös, meg az eseti napsütés, hó nélkül. Így ma kihasználtuk az alkalmat és meglátogattuk barátainkat a Schulzenhofon. Ez a csodálatos idill az Uckermarkban, Berlintől kb. 130 km-re Északkeletre fekszik: régi, részben romos udvarház a megfelelő gazdasági épületekkel a falutól távolabb egy kis emelkedőn, kilátás a közeli tóra. Szomszédok az őzek, látni még szántót, legelőt, kisebb erdőséget, valamint néhány tehenet és lovat a horizonton. A teraszon egész nap süt a nap (ha süt). Csend.

A Schulzenhof története, birtokviszonyai tipikusan szocialista sztori az NDK-ból, de erről majd máskor. Pia textiltervező, férje, Herbert építész. Mindketten keletiek, vagyis „oszik”, ahogy ezt errefelé mondják. De így ez nem igaz, mert Herbertnek a rendszerváltás előtt alig egy-két évvel valahogy sikerült elhagynia az NDK-t. Ez további pályafutására – sose hinné az ember – duplán volt negatív hatással. Eleinte ugyanis az akkori Nyugatberlinben kétkedve fogadták, a keleti diploma nem sokat ért a szemükben. Alighogy beilleszkedett, megvetette a lábát, jött az egyesülés. Ezután nyugaton azonnali hatállyal a political correctness nevében a megbízásokat keleti építészeknek ítélték oda. (Herbert várostervezéssel foglalkozik) Ő ekkor már nyugatinak minősült. A keleti tartományokban pedig a döntést hozó köztisztviselők keletiek maradtak, akiknek szemében Herbert egy rohadt áruló, aki lelécelt, míg a többiek kitartottak. Ezek az érzelmeken alapuló előítéletek majdnem olyan atavisztikusak és megmásíthatatlanok, mint a mai magyar pártok szimpatizánsainak egymás iránti érzelmei.

Herbert boldogtalan a legújabb választási eredményekkel. A német gazdaság jelenlegi súlyos helyzetében a szociáldemokrata-zöld koalíció szerinte képtelen lesz azokkal a nehézségekkel megbirkózni, amelyeket ugyanez a kormány gerjesztett az előző négy évben. Neki ez személy szerint azért hátrányos, mert sokévi talpalás, újrakezdés után végre három nagy megbízása van egész villanegyedek, városrészek építésére, de mit sem ér a megnyert tender, ha pénzhiány miatt nem realizálódnak a tervek.

Ma hallottam a rádióban egy érdekes kommentárt. Eszerint Wolfgang Clement, az új kabinet gazdasági csúcsminisztere, aki köztudottan nem sokra tartott eddig egy fővárosi karriert, azért cserélte volna föl mégis Északrajna-Westfália miniszterelnöki pozícióját a berlini bársonyszékre, mert az SPD az ő személyében kívánna utódról gondoskodni abban az esetben, ha esetleg Schröder nem tudná kihúzni a következő választásokig. Vagyis több igazság lehet az ismét ellenzékbe került kereszténydemokrata vádaskodásokban, mint azt eddig a honpolgár hitte.

A német választási eredmények különben hasonlatosak a májusi magyar helyzethez. A kormánykoalíció éppen olyan minimális többséggel nyerte meg a választásokat, mint a jelenlegi magyar kormány, tehát a parlamenti támogatottság vitás kérdésekben ugyancsak kérdéses. Az első próbatétel a pótköltségvetés lesz. De most itt nem akarok gazdasági elemzésekbe és prognózisokba bonyolódni.

Nota bene, hogy mi a súlyos helyzet, az relatív. Azt hiszem, Magyarországon mindenki boldog lenne, ha az ország gazdasági helyzete az EU-ba való belépés küszöbén csak ennyire lenne súlyos. Persze, könnyebb annak súlyosnak lenni, aki már benne van.

A közhangulatra, a pártpolitikai harcokhoz való viszonyra a következő ma hallott vicc a legjellemzőbb:

Mi a különbség az optimista és a pesszimista között? Az optimista meg van győződve róla, hogy a lehető legjobb kancellárja van az országnak. A pesszimista attól tart, hogy az optimistának igaza van.

Várok arra a napra, amikor Magyarországon csak hasonlóan maliciózus kommentárt lehet majd hallani a mindenkori választások mindenkori eredményét illetően. Bár már a mai napon így lenne!

Gondolatok egy irodalmi Nobel-díj kapcsán.

Kertész Imre Nobel-díjas! Az ember első önkéntelen reakciója a határtalan öröm. Hála istennek száz év alatt először magyar irodalmi Nobel díj!

A világba kikiáltott friss hír másnapján elolvastam a négy vezető magyar napilap idevonatkozó tudósításait. A mindenkori politikai szekértáborhoz kötődés függvényében csak hír, ill. kommentálva így vagy úgy, megtoldva egyéb gondolatokkal. Egyben minden lap hasonlít: hír az első oldalon, gratuláció, öröm, büszkeség. Az előbbi terjedelme, ill. az utóbbi melegségi foka, mértéke persze különböző. A kommentár, annak jellege, ill. hiánya tovább segíti az elmélyülést az ország pszichéjének megértésében. Ez a kódolt nyelv a kommunikációban. Aki elég tájékozott, annak több magyarázat nem is szükséges. Szavak nélkül is megértik egymást az emberek. Mint az utazás a villamoson, ahol mindenki már eleve tudja a szemben ülő álláspontját, ismeri világképét, beállítottságát. Ennek a biztos, végleges és megpecsételő jellegű ítéletnek másodpercek alatt való kialakításához elegendő egy pillantást vetni a szemben ülő újságjára. Nem, nem kell beleolvasni a cikkbe, elég a napilag címe. Ebből világos, hogy az utas szemben barát-e vagy ellenség. Mert csak ez a két kategória létezik. A közszemlélet nem tűri a langyosságot, a szürke középutat. Középen nem lehet lenni. És így van ez a Nobel-díjjal is.

Térjünk egyelőre kicsit mégis vissza az egyetlen konszenzushoz: örülünk, hogy van magyar Nobel-díjas. Miért örülünk? Mert magyar író kapta, és mi mint magyarok a díjat, az elismerést, és ez által a kitüntetettet is a sajátunkénak érezzük. Rögtön látjuk ennek előnyeit magunkra, kultúránkra, az anyaország nemzetközi elismerésére, idegenforgalmunkra és még az ég tudja mire vonatkozóan, amit meg sem tudunk fogalmazni, csak sejtünk, remélünk. (Magam sem vagyok kivétel.) Ezáltal Kertész Imre hirtelen a miénk, miénk lett hála Stockholmnak. Még akkor is, ha sokak számára az ismeretlenségből tört váratlanul elő, mások nem érzik nyelvét vonzónak, problémafelvetésével, sorsával, nem azonosulnak. Nem tesz semmit, Alfred Nobel hirtelen összeköt.

A fenti logikát követi az egész világ, így szinte természetes volt, amikor csütörtök délután váratlanul beállított családunk egyik német jó barátja egy üveg vörösborral és gratulált a magyar Nobel-díjashoz. A meghatottság, az öröm, a közös ünneplés, kiértékelés, valamint az üveg kiürítése után elgondolkoztam, hogy vajon természetes-e ez a reakció. Nem furcsa inkább ez a jelenség? Olyan, mint az olimpiai aranyérem. Mi magyarok, az egész ország győz ott, akkor is, ha nekünk, a publikumnak semmi része a teljesítményben, a versenyző pedig esetleg egész évben idegen honban él, máshol edz. Jó, az olimpián mindenki valamilyen nemzet színeiben indul. De mi van, pl. Wimbledonnal? Ott mégis csak az egyéni teljesítményt díjazzák. Hisz Boris Becker se nem németként, se nem monacói adóalanyként, se amerikai vagy ... szigeti befektetőként, hanem Boris Beckerként indult és lett, mondjuk a világranglista első helyezettje. De mégis, ha a berlini Hertha BSC megnyeri a meccset, akkor a két magyar játékos kinek öregbíti a hírnevét? Hát persze. Ha siker, ha győzelem, akkor az egyértelműen a miénk. A miénk, mert a teljesítmény birtokosa magyar. Azért magyar, mert vagy az útlevele vagy a nemzetisége vagy a dédnagymamája, valamije/valakije magyar. Ő magát és/vagy mi őt annak tartjuk. Magyarnak minősül. Azonosulni tudunk vele, tehát kisajátítható. Úgy érezzük, mi győztünk, minket tüntettek ki, akarva-akaratlanul.

Ha minket, akkor mi, a sokat szenvedett, méltatlanul háttérbeszorított, kisemmizett, a történelem hullámain ... , szóval mi magyarok, a magyar nép, a magyar kultúra, a magyar vívmányok, a magyar ..., vagyis már rég megérdemelten végre rivaldafénybe kerültünk. Értékeinkkel együtt. Örülünk, hisz ez a hirtelen jött elismerés a tulajdonképpen régen várva várt elégtétel a sors bennünket, magyarokat ért igazságtalanságaiért. Még akkor is, ha az csak abban áll, hogy nem törődnek velünk, nem ismernek (el) bennünket. Na, de most végre igen! Hadd tudják meg, hadd ismerje meg/el az egész világ a végre méltán kitüntetett (elvileg rég világhírű) magyar irodalmat és az általa közvetített problémáinkat, sorskérdéseinket, stb.!

És itt jön a bökkenő. Kertész Imre egész munkássága ugyanis nem erről szól. Ennél sokkal szűkebb réteg sorsáról ír, amelyen keresztül sokkal általánosabb problémákat feszeget: az Ember alapvető sorskérdéseit. Ha ez így van, akkor hol a probléma, kérdezi a magyar viszonyokat nem ismerő, de irántunk jóindulatúan és elfogulatlanul érdeklődő nyugati intellektuel. Nehéz ezt a jelenséget egy kívülállónak megmagyarázni.

Eszembe jut Faludy György „Pokolbéli víg napjaim” c. könyve, amelyben a következőket írja:

„Mindig kétségbeejtett, hogy irodalmunk legjobb termékeit nem fordítják le .. és ha igen, nem méltányolják. Mindezt a Nyugat közönyének tulajdonítottam. ... Külföldön kezdtem ráébredni, hogy nézetem a magyar környezet és neveltetés eredménye. Csak akkor vettem észre, hogy .. Arany Toldija a lehető legjobb fordításban is megkésett eposz egy erős és buta emberről, kinek sorsa a XX. században Nyugaton senkit sem érdekel. ... Mindig fájdított, hogy a remek színpadtechnikával dolgozó, de egyébként súlytalan és felszínes darabokat író Molnár Ferenc sikereivel kell találkoznom Nyugaton, míg igazi nagyjainkról nem tudott senki. ... Már valahogy sejtettem az okát – azt, hogy Molnár Ferenc keveset ér, de nem provinciális, míg zseniink nagy része a „magyar glóbusz” és nem Európa határain belül mozog, azaz provinciális. ... a III. Richárd megértéséhez nem kell tudni az angol történelmet, míg Jókai, Mikszáth, Móricz könyveinek a java ... nem érthető a magyar viszonyok és a magyar történelem alapos ismerete nélkül. Akaratlanul is, de belföldi használatra készültek. Verlaine versét: „Dans l’internminable…” le lehet fordítani minden nyelvre, de azt a sort, hogy „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja”, semmilyen nyelvre sem.”

Hát ez az. Amit mi értéknek tartunk ki-ki otthoni neveltetése, az iskolai magyarórák hatására, azt máshol nem ismerik, tehát nem értékelik. De ha ismernék, sem értékelnék – lásd fent. Most úgy véljük, végre megkaptuk a lehetséges legnagyobb irodalmi elismerést és a velejáró rivaldafényt. Bibi viszont, hogy nem a többség által tipikusan magyarnak vélt értékeket közvetítő irodalmunkat tüntette ki a bizottság.

Hogy hol itt a bukfenc? Had idézzek Balla D. Károly „Ahhoz képest” irodalom c. esszéjéből:

„2000 márciusában az a megtiszteltetés ért, hogy József Attila-díjat kaptam. ... Amikor írótársaim gratuláltak a díjamhoz, a legtermészetesebb módon hozzátették: ideje volt már, hogy Kárpátalja is kapjon egy József Attila-díjat. Vagyis fel sem merült bennük, hogy az elismerésre esetleg egyéni teljesítményemmel szolgáltam rá – nem, szerintük csupán azért lettem díjazott, mert már illett Kárpátaljára is kiosztani egyet.”

A bukfenc ott van, hogy mély meggyőződésünk szerint mi magyarok, a mi magyar irodalmunk, a mi sajátosan magyar értékeink, stb. kerültek elismerésre. Az egész problémafelvetés nélkülözi annak a lehetőségnek még a gondolatát is, hogy a díj, amely a fenti logika szerint lassacskán már kvázi igazán kijárt „nekünk”, esetleg nem a magyar nyelvnek, nem a magyar irodalom egészének szól, hanem történetesen Kertész Imrének személy szerint.

Lehet vele egy regényt, de lehet életművet méltatni, egy írói, emberi magatartást, a kitüntetett munkássága által képviselt célt, szellemet. De minden esetre valami személyhez és nem nemzethez, kultúrkörhöz kötődő teljesítményt. Mint ahogyan Toni Morison esetében sem lehet azt mondani, hogy az amerikai irodalom „en bloc” kapott volna Nobel díjat és Szolzsenyicinnél sem „a” szovjet irodalmat ismerték el a kitüntetéssel.

Innen már csak kis lépés az a gyakran hangoztatott gondolat, hogy jelen esetben is politikai döntésről van szó. Hogy a döntés politikailag irányzatos? Nyilván. Mindig is volt és van korszellem. Meggyőződésem, hogy annak idején Solohov Nobel-díját éppúgy befolyásolta a sokéves hidegháború utáni korban az enyhülési politika iránti igény, mint később Szolzsenyicin esetében a kommunista diktatúra leleplezésének fontossága az emberi jogok keleteurópai érvényesítésének korszakában – csak hogy egy nyelv két Nobel-díjas képviselőjét említsem. Ennek felismerése azonban semmit nem von le Kertész Imre személyes teljesítményéből, irodalmi értékéből.

Magyar abszurd: Miután a tornyosuló indulatokat nem illik ekkora nemzetközi elismerés mellett rivaldafényben egymásnak ereszteni, az álvita a gazdasági szférára terelődött. Minthogy a fent vázolt logika alapján Magyarországon mindenki teljesen természetesnek tekinti, hogy a kitüntetett hazafiként hazaviszi/küldi az összeget, teljesen politikamentesen, de annál nagyobb vehemenciával lehet elvitatkozni azon, hogy helyes-e ilyen évszázadonként egyszer hulló aranyesőben 40% jövedelemadóval terhelni a díjat. Mintha pillanatnyilag ez lenne a legnagyobb gondja úgy a szerzőnek mint az országnak!

Ez utóbbi hírrel csak hitetlenkedő félszeg nevetést tudok kiváltani német környezetemben.

Pompéry Judit

Berlin, 2002. 10. 15.

Megejelent az Élet és Irodalom 2002. évf. 42. számának "Agora" rovatában (2002-10-18)