2002-10-25

Környezetvédelem. A valaha a zöldek táblájára vésett problémakör időközben hasznos témának bizonyult. Üzletileg is, hisz rengeteg cég él belőle a legkülönbözőbb szakterületen, de persze politikailag is. Az elmúlt 20 évben több párt tűzte a zászlajára a zöldek jelszavait részben kifogván ezzel a szelet a zöld vitorlából. Ezen nem csodálkozom. Régi dolog, hogy ha nem tudunk valamit legyőzni, akkor a legjobb módszer kisajátítani az ellenfél ötletét jelszavastul, és úgy tenni, mint ha mi is ugyanazokért a célokért küzdenénk. (Ezt a módszert az utóbbi időben családi érdekellentétek során is többször tapasztalom.) Szóval a környezetvédelem fontos. Az iskolai oktatásban is előkelő helyet foglal el. Persze a csemeték kiskorában kell elkezdeni a ráhatást, hogy vérükké váljon. Ennek hatására azt megtanultuk, hogy szemetet ne dobjunk el, csak katalizátoros autóval járjunk, a hulladékot előszortírozva gyűjtsük (1. műanyag és fém, 2. papír-karton, 3. üveg, 4. bio, 5. egyéb), energiatakarékosan éljünk, használjunk alternatív energiákat (szélmalom, napenergia, stb.). Szóval, nagy ütemben és hangosan zajlik a környezetvédő öntudatra való nevelés.

Meg kell említeni, hogy ezek a törekvések nem egyértelműen hasznosak. A minap olvastam valahol, hogy a drága pénzen bevezetett zöld pontos szemétgyűjtés (háztartási műanyag- és fémhulladék) hatékonysága rendkívül alacsony. Az ugyan külön gyűjtött, de meg nem tisztított zacskók, dobozok, konzervek, stb. annyi egyéb szemetet, mint pl. ételhulladékokat tartalmaznak, hogy a 90%-át véglegesen kidobják és csak 10%-ot lehet másodlagos felhasználásra alkalmazni. Effektív vagy nem hatékony: mindenesetre környezetvédelem.

Ezzel párhuzamosan van viszont egy állandóan növekvő környezetkárosítás, szennyezés, amely gyakran nem kézzelfogható. Gondolok itt a médiák által közvetített, általuk okozott, úgymond audiovizuális szemétre. Ezt, úgy tűnik, senki nem veszi észre, ez ellen senki nem lép fel, szemmel láthatólag senkiben nem tudatos.

TV-vel nem rendelkező ember lévén a médiaszemét ellen nem kelhetek ki, nem láttam egyetlen Big Brother adást sem. Néha azonban, amikor TV-közelbe kerülök, megdöbbentenek egyes műsorok, ill. azok stílusa. A konzumterrorral egybekötött igénytelenségnek sikerült már olyan fokára eljutni, hogy létezik TV-hírmagazin, amely elboldogul hírek nélkül. Komolyan! Itt a hírműsor kizárólag az érdeklődésre igényt tartó popsztárok, politikusok, egyéb híres/hírhedtségekről szóló pletykákból áll. Ez eleddig ugyan rémes – pl. nekem -, de legalább nem kötelező.

Mindezt azért írom, mert az „észrevétlen” környezetszennyezésnek ma két olyan tipikus példájától szenvedtem, amelyeket számomra kötelezővé tettek. Aki már utazott Berlinben az U-Bahn-on (metró), az felfigyelhetett egy „szolgáltatásra”. A vagonokban az utasok feje fölött lóg egy TV-képernyő és egész nap reklámműsort, sugároz. Ez elől elmenekülni nem lehet, kikapcsolni sem lehet. Mondhatni persze, hogy nem kötelező nézni, de ez nem igaz. Az egész egy önkénytelen reflexre épül, amely arra kényszerít mindenkit, hogy a villogó, változó képsorra nézzen, amely persze hanggal is párosul. Nem tudom, ki hogy van vele, de én emellett nem tudok elmélyülni egy könyvben, mert elvonja a figyelmemet. Odébb menni sem lehet. Csak kiszállni a következő megállónál. Ez nyilván nem lehet a célja a tömegközlekedésnek.

Másik vesszőparipám, hogy akárhová bemegy az ember, üzletközpont, barkácsbolt, butik, fodrász, bisztró, mindenütt szól valami. A fodrásznál – és az aktuális mai élményem. Ezzel alapvetően két bajom van. Már Wilhelm Busch is megírta valahol:

„Musik wird als störend oft empfunden,
Die weil mit Geräusch verbunden”
(A zene gyakran zavaróan hat, mert zajjal jár)

Eme alapvető problémámat tetézi, hogy a „szolgáltató” - jelen esetben a fodrász – nem veszi magának a fáradságot, hogy valóban zenét szolgáltasson, hanem bekapcsolja a rádiót. Ez pedig kivétel nélkül mindig valamelyik kereskedelmi adó, ahol egyharmad zene, egyharmad reklám és egyharmad összekötőszöveg megy. Ez utóbbi a normálisnál kb. 10%-kal gyorsabb tempóban. Engem ez a mesterséges modorosság géppuskaropogásra emlékeztet és másodpercek alatt az elviselhetetlenségig felidegesít. Szerintem ez egyértelműen auditív környezetszennyezés. Figyeljétek meg, a Mammutban is ugyanez a helyzet. Rájöttem, hogy míg a Mammut1-ben feltűnésmentesebb, mert a közterek kisebbek és kanyargósak, míg a Mammut2, ahol a belső, kihasználatlan és zajjal betölthető tér sokkal nagyobb, a ricsaj is sokkal hangosabb – feltételezhetőleg ugyanakkora eredeti hangerő mellett.

A fodrásznál évek óta minden alkalommal rendszeresen kikapcsoltatom a rádiót. Nem látom be, ugyanis, hogy miért kelljen a pénzemért szenvednem. A fodrászlányok, akik átlagosan a gyerekeim lehetnének, ugyanilyen rendszerességgel különc hülyének néznek és ezt udvarias mosolyuk sem palástolja. Ezt én konokul nem veszem tudomásul.

A jelenség viszont mégis izgat. Miért gondolják mindenütt, hogy mindez a fogyasztó, a kuncsaft igénye? Én lennék az egyetlen Közép-Európában, akit ez zavar? (Nem hinném, hogy mindenkinek azonos lenne, pl. a zenei ízlése.) Vagy esetleg csak én vagyok az egyetlen, aki veszi magának az energiát és bátorságot, hogy hadba szálljon a zajártalom ellen? Miért hiszik azt, hogy a hallgató felfogóképessége párhuzamosan nő a beszédsebesség fokozásával? Miért vagyunk képtelenek manapság a csendet elviselni?