2002-10-26

A nyilvánosság előtt a disznóságok, rendellenességek nem maradnak titokban, így jobb, ha az ember előre beismeri. Ezt úgy hívják, hogy „outing”, újnémetül „sich outen”. (Magyarul esetleg „autolja magát”? Bár még nem hallottam ezt a kifejezést, de nem lennék meglepve, ha már létezne.)

Apropó, ezek az anglicizmusok, ill. amerikanizmusok járványszerűen terjednek. Manapság feltétlenül kell tudni, legalább minimál fokon angolul, ill. ismerni bizonyos mai szlenget ahhoz, hogy megértsük a fiatalok nyelvét, az utcai plakátokat, a mozi-reklámot, hovatovább egymást. Sőt, nálunk már a telefonszámla megemésztéséhez is elengedhetetlen bizonyos angol szókészlet, mióta, pl. a helyi beszélgetést „City call”-nak hívják. De ezt csak mellékesen.

Szóval outing. Ez alatt általában azt értik, ha valaki nyilvánosan vállal valamely, a társadalom által elítélt tulajdonságot, szokást, csoporthoz tartozást. Ezzel a kifejezéssel legelőször a homoszexuálisok éltek, majd később, mióta melegnek lenni már nem számít olyan nagy szenzációnak, más eltévelyedések beismerésére is alkalmazzák. No tehát, mielőbb valaki más mondaná, nyilvánosan beismerem, hogy sznobok vagyunk. Ez főleg abban nyilvánul meg, hogy házunkban évente két-három alkalommal irodalmi estet, házihangversenyt tartunk. Mert hogy tellik, meg fussa, avagy közönsége is van, helye is van, miért nem tegye. De hogy a dolog mégse tűnjék olyan proccolásnak, röviden elmondom a történetét.

Balla Bálint atyai barátom még a 70-es években meghívta az akkori általa ismert és érdeklődő nyugatberlini magyarokat magához, ha olyan anyaországbeli, erdélyi, felvidéki értelmiségi vendége volt, akinek a személye, gondolatai a fenti kör érdeklődésére igényt tarthatott. Nem kötelező rendszerességgel, hanem akkor, ha erre alkalmas személyiségek akadtak. (Sütő, Csoóri, Hegedűs András, Haraszti, Petri, stb.) A legtöbbjük a DAAD vagy a Wissenschaftskolleg ösztöndíjasaként tartózkodott Nyugatberlinben. Egy idő után nőtt az érdeklődők száma, de előadó is több került. Ebből alakult ki aztán vagy 15 éve az a gyakorlat, hogy kb. két összejövetel van: a nyári Bálintnál, a téli pedig nálunk.

Mindettől függetlenül vagy 7-8 éve kaptunk egy meghívót egy kiállításmegnyitásra. Se a galéria, se a művész neve nem mondott nekem semmit, így forgattam a lapot és nem tudtam, hogy jövök a megtiszteltetéshez. Ekkor fedeztem fel az alján egy kézzel írt megjegyzést: Üdvözlet Lillytől, aláírás. Leesett a tantusz, hogy a művész ezek szerint a szüleim Cannes-ban élő barátnőjének nemrég Berlinbe költözött festő unokája. A megnyitón a Blockflöte-zenei aláfestést felesége szolgáltatta.

Pierre szerintem nagyon tehetséges, de félő, hogy ez csak utólag fog róla közismertté válni. Kedves, örökké mosolygó, de kissé introvertált alkat, és ez nem teszi alkalmassá az aktív marketingre. Témái elég drámaiak, és ahogy évek óta figyelem, a többnyire falméretű olajképei nemigen akadnak gazdára. Felesége, Anja viszont sok mindenben ellentéte és így kitűnően kiegészítik egymást. Anja bőbeszédű, mozgékony, energikus szervező. Főállásban zeneiskolai tanár, amúgy váltakozó nemzetközi részvétellel és hangszeres felállásban kamarazenél.

Egy szép napon Anja felhívott telefonon és - in medias res - nekem szegezte a kérdést: „Frau Pompéry, Önöknek egy erre megfelelő házuk van és amúgy is mindenféle meghökkentő bolondságokra kaphatók. Nem akarnának nekünk házihangversenyt szervezni?” Eme direkt kérésre spontán igent mondtunk. Azzal a kikötéssel, hogy helységet, publikumot, kisebb megvendégelést igen, de honoráriumot nem tudunk biztosítani. „Nem baj,” - volt a válasz - „ez nekünk inkább egy nyilvános főpróba a másnapi hivatalos fellépésünkhöz.”

Ma délután volt az immáron ötödik házikoncert. Az ensamble „les Baronnies” ezúttal szoprán énekhang-furulya (Blockflöte)-hegedű/brácsa-cselló felállásban barokk zenét játszott. A mostani főesemény holnap a Musikinstrumerntenmuseum és a Gemäldegalerie közös rendezvénye lesz a „Zenélő képek” sorozatban, amely keretében a zenészeink egy Caravaggio-képhez választottak angol barokk szerzőktől dalokat.

A házikoncertnek már hagyománya van, egyes visszatérő vendégek előre érdeklődnek a következő időpont felől. És honoráriumot is kapnak azért a hölgyek, mert a meghívón rendszeresen feltüntetem, hogy a háziasszonynak hozandó virág helyett inkább annak ellenértékével támogassák a művészeket. Ma a hallgatóság 52 fős volt és a cilinder tartalmával igen elégedettek voltak a barokk zene fiatal és tehetséges papnői.

A közönség a baráti körünkből, ügyfeleinkből, szomszédainkból áll. A mai alkalmat felhasználtam egy újabb ismeretségre. Az előttünk lévő kis tér túlfelén lakó házaspár vagy 15 éve a mi házunk előtt állítja le mindkét kocsiját. Ez a naponta ismétlődő szokás eddig nem animálta a kb. velünk egykorú dr. kultúrház-igazgatót és a tanárnőt arra, hogy köszönjön nekünk, ha összeütközünk a kapu előtt. Most vettem egy mély lélegzetet és nekik is küldtem meghívót. Jövetelüket a férfi nagyon kedves sorokkal írásban visszaigazolta, majd ma a helyszínen „hivatalosan” összeismerkedtünk. Lehet, hogy már 15 éve valami hasonló gesztusra vártak? Megszoktam, hogy többnyire én teszem az első lépést és már rég nem bosszankodom ezen.