2002-10-24

Nehogy azt hidd, nyájas olvasó, hogy főfoglalkozású magyar vagyok, no meg néha elmélkedő anya! Napi munkám is szolgál kellő mennyiségű élménnyel, amelyekről szintén lehet filozofálni. Kenyérkereső tevékenységben ugyanis férjemmel fűtéselszámolással foglalkozunk. Ez egy földönjáró és biztos dolog, mióta a piacot uraló négy multi kellő lobbymunkával kiharcolta a német parlamentben, hogy eme szolgáltatás igénybevételét a törvény előírja. Sajnos azt már nem írja elő a jogszabály, hogy mindenkinek velünk kellene szerződnie, így marad elég tér az ágazaton belüli egzisztenciaharcra. A konkurencia – pardon, a political correctness nevében csak versenytársakról szabad beszélni – elég nagy, de tapasztalatunk szerint kellő szorgalommal, tisztességgel és a piacot uraló „nagyok” által nem vállalt vagy teljesíteni nem tudott komplikált feladatok megoldásával elérhető, hogy megbízhatóan fennmaradjunk a felszínen.

A dolog lényege röviden: A közös fűtési és melegvíz-költségeket nem m²-arányosan, hanem fogyasztás szerint kell a felhasználók között felosztani. Ennek előfeltétele a fogyasztás mérése. Mi tehát ilyen ketyerék felszerelésével, leolvasásával, majd a fűtési és közös költségek elszámolásával foglalkozunk. Ez így egyszerűen hangzik, de a dolog komoly jogi és fűtéstechnikai, energetikai ismereteket tételez fel, egyben a rendszer alfája és ómegája a jól megszerkesztet adatbankon alapuló elszámolási szoftver. Miután pénzről van szó, a felhasználók tüzetes vizsgálatnak vetik alá fáradságos munkánk eredményét és azon nyomban reklamálnak, ha hátrányban érzik magukat. Mélyen hallgatnak viszont, ha netántán előnyükre tévedtünk volna. Ezért jogos reklamáció esetén nekünk kell az érintett kárát megtérítenünk, míg a haszon a többi lakóé. Ezzel a száraz szakmai résszel nem is untatok tovább senkit. Vannak a dolognak azonban társadalmi vonatkozásai is, amelyeket a társtudományok (szociológia, pszichológia, jogtudomány, stb., hogy csak néhányat említsek) jól tudnának hasznosítani.

Eleinte magam is mentem leolvasni. Ez azért jó, mert így megismeri az ember az objektumokat, ill. fogalma van arról, milyen munkát mennyi idő alatt lehet elvégezni, látja a körülményeket. Fejlett kommunikációs képességeim mellett pedig számtalan érdekes kalandban volt részem, miközben statisztikai, szociológiai, idegenrendészeti, higiéniai és egyéb társadalmi kutatásokat végezhettem.

Hitted volna, pl. hogy a nők ugyanazért a munkáért kevesebb borravalót kapnak, mint a férfiak? Mint cégtulajdonos egyáltalán nem a hálapénzre alapítom a vállalkozás és a család anyagi jövőjét, de azért elmerengtem ezen a felismerésen. Vagy azt sem gondoltam volna, hogy hány meztelen férfi akad napközben a városban. Jó-jó, hozzá kell tennem, hogy nyári melegben mentem leolvasni, de ennek időpontját kihirdettük minden házban, azt viszont nem, hogy a leolvasó nőnemű. Meglepett tehát, amikor a csöngetésemre ajtót nyitván több házigazda is közölte, ő ugyan meztelen, de azért én csak nyugodtan menjek be. Nix német formalitás vagy távolságtartó hűvösség.

Nagy előny a nyelvtudás. Amikor a Kazahsztánból áttelepült „Volksdeutsch” házaspárnál csöngettem, olyan boldogok voltak, hogy végre valakivel tudtak oroszul beszélni ebben a fránya német világban, hogy a hölgy mindenáron ott akart fogni ebédre. Nem értette, hogy nekem időn belül kell abszolválnom a penzumot, különben a többi lakó elmegy hazulról és nem vár meg. Végül, hogy kifejezze váratlan örömét, megajándékozott valami amerikai szekta orosz nyelvű könyvecskéjével Krisztusról.

Kevésbé vicces visszatérő élmény a szenvedélybetegségek azon fajtája, amikor valaki nem tud megválni semmitől. Így – gyűjtőmániától függően – tele van a lakás üvegekkel, papírral, ki nem dobott csomagolóeszközzel, stb. Az illető elszemetesedik, ahogy a német szakkifejezés mondja. Akad olyan lakás, ahol csak oldalazva lehet végigmenni a feltornyozott dobozok mentén. Máshol a kiürített, de ki nem dobott üvegek között egy folyosót alakít ki a lakó az ágy-WC-konyhaasztal-tűzhely négyszögben. Ennek a jelenségnek kiművelt fajtája, amikor a mosdókagylóban is könyvek hevernek.

Disszonánsnak érzem, pl., ha valaki azért reklamál, mert szerinte a leolvasó nagyságrendben tévedett: Az ő melegvízfogyasztása max. 2 m³ egy évben, ergo az eredmény nyilván 1,7 m³ volt és sohasem 17! És ezt teljes komolysággal állítja, anélkül, hogy eszébe jutna, milyen asszociációkat kelt, vajh, bennem, ha éves melegvízfogyasztását gondolatban lebontom 365 napra. Persze nem minden lakáshoz kell orrcsipesz, van ú.n. „polgári”, sőt designer-berendezésű otthon is: kerülete, embere válogatja. A szociális tanulmányok tárháza ez az üzlet.

Akadnak rémes ügyfelek is. Ezek között élenjár Frau Werrrrrkmeister - legalább 5 r-betűvel a közepén. Igyekszem telefonjait átpasszolni férjemnek, mint ma is. Eberhard ilyenkor automatikusan feláll és haptákba vágja magát. Meglehetősen gazdag, több bérházzal rendelkező idős és mérhetetlenül követelőző hölgy, akinek szellemi kapacitása nem áll egészen arányban anyagi helyzetével. Ezért elég nehéz megértetni vele, hogy a korrekt elszámoláshoz a mi munkánkon kívül korrekt adatok is kellenek – tőle. Nagy önérzetű, talpraesett, felvágott nyelvű szerelőnk így kommentálta: „Hát, oda többet nem megyek! Ez egy házisárkány! Rosszabb, mint az anyósom!” Hozzá képest sokkal szimpatikusabb az a török volt vendégmunkás háztulajdonos házaspár, akik 30 év után is csekély némettudással, de annál nagyobb igyekezettel próbálnak eleget tenni az előírásoknak. Amikor mondtam, hogy nagyon alacsonyak a lakbérek és évente emelhetnének X %-kal, azt válaszolta az asszony: „Tudja, mi is bérlőként kezdtük. Nem akarjuk megkopasztani a lakóinkat. Amúgy többet ér a békesség és jó hangulat a házban.”

Néha megdöbbentőek az élmények. Herr Runge egy hatalmas bérház folyosóján az egyik lakásból kijövő három embert megszólította, ugyan ne menjenek már el hazulról, amíg nem tudott náluk leolvasni. Semmi reakció. H. Runge mérgesen rájuk kiáltott: „Hát mikor jönnek vissza?
A baloldali: „Én nem jövök vissza."
A jobboldali: „Én sem.”
A középső, akit a két szélső erősen közrefogva vezetett, háta mögött összekulcsolt kézzel bizonytalanul: „Hát, ... valószínűleg én sem.”

A nemzetköziségre és az azzal járó kultúrkülönbségekre tekintettel kell lennünk. A muzulmán lakosságnál ugyanis szigorúan kötelező levenni a cipőt a bejáratnál. Erre viszont az őshonos és egyszerűen strukturált munkatársunk nem volt rábírható. Hogy a vitának elejét vegyük, valamint az időveszteséget megtakarítsuk, a leolvasóknak kötelező védőzacskót húzni a lábbelijükre, mint a kórházakban az intenzív osztályon.

Mindeddig ez kedélyes, inkább só a levesben. Nagyobb gond, ha az elszámolási szoftverrel vannak bajok, ami kétféle lehet: szakmai vagy jogi. Az utóbbi felettébb tanulságos. Korábbi partnerünk kifejlesztett egy egyszerűsített programváltozatot, amelynek célpiaca a házkezelőség (M.o.-i szóhasználatban közös képviselő). Más szóval a mi ügyfeleink. Ez már önmagában sem szép, de amikor rájöttünk, hogy hibakeresés címén rendszeresen leszívja az adatbázisunkat (ügyfelek, objektumok, forgalmi adatok, mindenféle statisztika, stb.), elállt a lélegzetünk. Van ugyan adatvédelmi törvény, de az a lakók adataira vonatkozik. Egyáltalán, nehéz volt olyan ügyvédet keríteni, aki ennek a speciális területnek szakértője. A technikai fejlődés olyan ütemben folyik, hogy a törvényhozás ettől fényévekre van még. Amíg ez így van, addig jól lehet a zavarosban halászni.

Hogy melyik szoftver mellett dönt az ember, az nagy lutri. Végül is olyan, mint a fogorvosnál, ahol szintén csak hosszú idő múlva derül ki, hogy jól választott-e az ember. Egy átállás pedig felér egy költözködéssel. Jelenleg ennek terhét nyögjük. Az elszámolási rendszerek Mercedes-e mellett döntöttünk, de vért pisilünk a hiányzó írásbeli útmutató miatt. Egyáltalán: a számítógépes alkalmazás olyan, mint a házasság. Utóbbiról köztudott, hogy azon problémák közös megoldására jön létre, amelyek a szerződő feleknek külön-külön nem lennének.