Gondolatok egy irodalmi Nobel-díj kapcsán.
Kertész Imre Nobel-díjas! Az ember első önkéntelen reakciója a határtalan öröm. Hála istennek száz év alatt először magyar irodalmi Nobel díj!
A világba kikiáltott friss hír másnapján elolvastam a négy vezető magyar napilap idevonatkozó tudósításait. A mindenkori politikai szekértáborhoz kötődés függvényében csak hír, ill. kommentálva így vagy úgy, megtoldva egyéb gondolatokkal. Egyben minden lap hasonlít: hír az első oldalon, gratuláció, öröm, büszkeség. Az előbbi terjedelme, ill. az utóbbi melegségi foka, mértéke persze különböző. A kommentár, annak jellege, ill. hiánya tovább segíti az elmélyülést az ország pszichéjének megértésében. Ez a kódolt nyelv a kommunikációban. Aki elég tájékozott, annak több magyarázat nem is szükséges. Szavak nélkül is megértik egymást az emberek. Mint az utazás a villamoson, ahol mindenki már eleve tudja a szemben ülő álláspontját, ismeri világképét, beállítottságát. Ennek a biztos, végleges és megpecsételő jellegű ítéletnek másodpercek alatt való kialakításához elegendő egy pillantást vetni a szemben ülő újságjára. Nem, nem kell beleolvasni a cikkbe, elég a napilag címe. Ebből világos, hogy az utas szemben barát-e vagy ellenség. Mert csak ez a két kategória létezik. A közszemlélet nem tűri a langyosságot, a szürke középutat. Középen nem lehet lenni. És így van ez a Nobel-díjjal is.
Térjünk egyelőre kicsit mégis vissza az egyetlen konszenzushoz: örülünk, hogy van magyar Nobel-díjas. Miért örülünk? Mert magyar író kapta, és mi mint magyarok a díjat, az elismerést, és ez által a kitüntetettet is a sajátunkénak érezzük. Rögtön látjuk ennek előnyeit magunkra, kultúránkra, az anyaország nemzetközi elismerésére, idegenforgalmunkra és még az ég tudja mire vonatkozóan, amit meg sem tudunk fogalmazni, csak sejtünk, remélünk. (Magam sem vagyok kivétel.) Ezáltal Kertész Imre hirtelen a miénk, miénk lett hála Stockholmnak. Még akkor is, ha sokak számára az ismeretlenségből tört váratlanul elő, mások nem érzik nyelvét vonzónak, problémafelvetésével, sorsával, nem azonosulnak. Nem tesz semmit, Alfred Nobel hirtelen összeköt.
A fenti logikát követi az egész világ, így szinte természetes volt, amikor csütörtök délután váratlanul beállított családunk egyik német jó barátja egy üveg vörösborral és gratulált a magyar Nobel-díjashoz. A meghatottság, az öröm, a közös ünneplés, kiértékelés, valamint az üveg kiürítése után elgondolkoztam, hogy vajon természetes-e ez a reakció. Nem furcsa inkább ez a jelenség? Olyan, mint az olimpiai aranyérem. Mi magyarok, az egész ország győz ott, akkor is, ha nekünk, a publikumnak semmi része a teljesítményben, a versenyző pedig esetleg egész évben idegen honban él, máshol edz. Jó, az olimpián mindenki valamilyen nemzet színeiben indul. De mi van, pl. Wimbledonnal? Ott mégis csak az egyéni teljesítményt díjazzák. Hisz Boris Becker se nem németként, se nem monacói adóalanyként, se amerikai vagy ... szigeti befektetőként, hanem Boris Beckerként indult és lett, mondjuk a világranglista első helyezettje. De mégis, ha a berlini Hertha BSC megnyeri a meccset, akkor a két magyar játékos kinek öregbíti a hírnevét? Hát persze. Ha siker, ha győzelem, akkor az egyértelműen a miénk. A miénk, mert a teljesítmény birtokosa magyar. Azért magyar, mert vagy az útlevele vagy a nemzetisége vagy a dédnagymamája, valamije/valakije magyar. Ő magát és/vagy mi őt annak tartjuk. Magyarnak minősül. Azonosulni tudunk vele, tehát kisajátítható. Úgy érezzük, mi győztünk, minket tüntettek ki, akarva-akaratlanul.
Ha minket, akkor mi, a sokat szenvedett, méltatlanul háttérbeszorított, kisemmizett, a történelem hullámain ... , szóval mi magyarok, a magyar nép, a magyar kultúra, a magyar vívmányok, a magyar ..., vagyis már rég megérdemelten végre rivaldafénybe kerültünk. Értékeinkkel együtt. Örülünk, hisz ez a hirtelen jött elismerés a tulajdonképpen régen várva várt elégtétel a sors bennünket, magyarokat ért igazságtalanságaiért. Még akkor is, ha az csak abban áll, hogy nem törődnek velünk, nem ismernek (el) bennünket. Na, de most végre igen! Hadd tudják meg, hadd ismerje meg/el az egész világ a végre méltán kitüntetett (elvileg rég világhírű) magyar irodalmat és az általa közvetített problémáinkat, sorskérdéseinket, stb.!
És itt jön a bökkenő. Kertész Imre egész munkássága ugyanis nem erről szól. Ennél sokkal szűkebb réteg sorsáról ír, amelyen keresztül sokkal általánosabb problémákat feszeget: az Ember alapvető sorskérdéseit. Ha ez így van, akkor hol a probléma, kérdezi a magyar viszonyokat nem ismerő, de irántunk jóindulatúan és elfogulatlanul érdeklődő nyugati intellektuel. Nehéz ezt a jelenséget egy kívülállónak megmagyarázni.
Eszembe jut Faludy György „Pokolbéli víg napjaim” c. könyve, amelyben a következőket írja:
„Mindig kétségbeejtett, hogy irodalmunk legjobb termékeit nem fordítják le .. és ha igen, nem méltányolják. Mindezt a Nyugat közönyének tulajdonítottam. ... Külföldön kezdtem ráébredni, hogy nézetem a magyar környezet és neveltetés eredménye. Csak akkor vettem észre, hogy .. Arany Toldija a lehető legjobb fordításban is megkésett eposz egy erős és buta emberről, kinek sorsa a XX. században Nyugaton senkit sem érdekel. ... Mindig fájdított, hogy a remek színpadtechnikával dolgozó, de egyébként súlytalan és felszínes darabokat író Molnár Ferenc sikereivel kell találkoznom Nyugaton, míg igazi nagyjainkról nem tudott senki. ... Már valahogy sejtettem az okát – azt, hogy Molnár Ferenc keveset ér, de nem provinciális, míg zseniink nagy része a „magyar glóbusz” és nem Európa határain belül mozog, azaz provinciális. ... a III. Richárd megértéséhez nem kell tudni az angol történelmet, míg Jókai, Mikszáth, Móricz könyveinek a java ... nem érthető a magyar viszonyok és a magyar történelem alapos ismerete nélkül. Akaratlanul is, de belföldi használatra készültek. Verlaine versét: „Dans l’internminable…” le lehet fordítani minden nyelvre, de azt a sort, hogy „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja”, semmilyen nyelvre sem.”
Hát ez az. Amit mi értéknek tartunk ki-ki otthoni neveltetése, az iskolai magyarórák hatására, azt máshol nem ismerik, tehát nem értékelik. De ha ismernék, sem értékelnék – lásd fent. Most úgy véljük, végre megkaptuk a lehetséges legnagyobb irodalmi elismerést és a velejáró rivaldafényt. Bibi viszont, hogy nem a többség által tipikusan magyarnak vélt értékeket közvetítő irodalmunkat tüntette ki a bizottság.
Hogy hol itt a bukfenc? Had idézzek Balla D. Károly „Ahhoz képest” irodalom c. esszéjéből:
„2000 márciusában az a megtiszteltetés ért, hogy József Attila-díjat kaptam. ... Amikor írótársaim gratuláltak a díjamhoz, a legtermészetesebb módon hozzátették: ideje volt már, hogy Kárpátalja is kapjon egy József Attila-díjat. Vagyis fel sem merült bennük, hogy az elismerésre esetleg egyéni teljesítményemmel szolgáltam rá – nem, szerintük csupán azért lettem díjazott, mert már illett Kárpátaljára is kiosztani egyet.”
A bukfenc ott van, hogy mély meggyőződésünk szerint mi magyarok, a mi magyar irodalmunk, a mi sajátosan magyar értékeink, stb. kerültek elismerésre. Az egész problémafelvetés nélkülözi annak a lehetőségnek még a gondolatát is, hogy a díj, amely a fenti logika szerint lassacskán már kvázi igazán kijárt „nekünk”, esetleg nem a magyar nyelvnek, nem a magyar irodalom egészének szól, hanem történetesen Kertész Imrének személy szerint.
Lehet vele egy regényt, de lehet életművet méltatni, egy írói, emberi magatartást, a kitüntetett munkássága által képviselt célt, szellemet. De minden esetre valami személyhez és nem nemzethez, kultúrkörhöz kötődő teljesítményt. Mint ahogyan Toni Morison esetében sem lehet azt mondani, hogy az amerikai irodalom „en bloc” kapott volna Nobel díjat és Szolzsenyicinnél sem „a” szovjet irodalmat ismerték el a kitüntetéssel.
Innen már csak kis lépés az a gyakran hangoztatott gondolat, hogy jelen esetben is politikai döntésről van szó. Hogy a döntés politikailag irányzatos? Nyilván. Mindig is volt és van korszellem. Meggyőződésem, hogy annak idején Solohov Nobel-díját éppúgy befolyásolta a sokéves hidegháború utáni korban az enyhülési politika iránti igény, mint később Szolzsenyicin esetében a kommunista diktatúra leleplezésének fontossága az emberi jogok keleteurópai érvényesítésének korszakában – csak hogy egy nyelv két Nobel-díjas képviselőjét említsem. Ennek felismerése azonban semmit nem von le Kertész Imre személyes teljesítményéből, irodalmi értékéből.
Magyar abszurd: Miután a tornyosuló indulatokat nem illik ekkora nemzetközi elismerés mellett rivaldafényben egymásnak ereszteni, az álvita a gazdasági szférára terelődött. Minthogy a fent vázolt logika alapján Magyarországon mindenki teljesen természetesnek tekinti, hogy a kitüntetett hazafiként hazaviszi/küldi az összeget, teljesen politikamentesen, de annál nagyobb vehemenciával lehet elvitatkozni azon, hogy helyes-e ilyen évszázadonként egyszer hulló aranyesőben 40% jövedelemadóval terhelni a díjat. Mintha pillanatnyilag ez lenne a legnagyobb gondja úgy a szerzőnek mint az országnak!
Ez utóbbi hírrel csak hitetlenkedő félszeg nevetést tudok kiváltani német környezetemben.
Pompéry Judit
Berlin, 2002. 10. 15.
Megejelent az Élet és Irodalom 2002. évf. 42. számának "Agora" rovatában (2002-10-18)
