2002-10-21
Ma ablaktisztítás van. A felületek mérete, mennyisége és komplikáltsága miatt ez egy profinak kétnapi feladat és némi segéderőt is igényel. Ezért sose én szabom meg, hogy mikor legyen, hanem amikor Harry be tudja iktatni és egyben a segítséget, rendszerint a fiát, Riccardót mozgósítani tudja. Úgyhogy ehhez képest teljesen mindegy, hogy ma egyfolytában esik az eső, nem a napsütésnek pucoljuk az ablakot.
Riccardót már hosszabb ideje nem láttam. Meséli, hogy az érettségi után gondolkodott ugyan a civilszolgálaton, majd mégis elment a „Bundhoz”, ahogy itt nevezik, ha valaki bevonul katonának. (Mivel Nyugatberlinben a város különleges státusza miatt korábban hadkötelezettség nem volt, ezért ezzel az egyesülésig nemigen konfrontálódtam.) Különben jó dolga volt, mert a Berlin környéki kisváros laktanyájából már az alapképzés idején is hazajárt a hétvégén, utána pedig minden nap, tehát gyakorlatilag otthon lakott. Elmondta, hogy a 10 hónapos kötelező szolgálatot önként meghosszabbította a pénz miatt további 3 hónappal. ... Hm...? Megtudtam, hogy a kiskatona a szolgálat elejétől kezdve zsoldot kap (kb. 200,- €) és ez az alapképzés utáni előléptetésnél megnőhet a akár duplájára is. Riccardónak már előtte megvolt a szakmai továbbképzési helye (társadalombiztosítási szaktanácsadó). A katonaság és a tanulmányok közötti időben nem akart munkanélküliként a levegőben lógni. Ezért, és mert a puszta fizikai jelenlétet jól honorálták, továbbszolgált. Miért csodálkozom ezen, kérdezte, hisz a „Civik” (civilszolgálatosok) még több pénzt kapnak: nekik laktanyai étkezési lehetőség hiányában az ellátmány ellenértékét is kifizetik. Elgondolkoztam. Vajon ez ma már az újsütetű NATO-tag Magyarországon is így megy?€
Civinek lenni azért mégsem fenékig tejföl. A kötelező szolgálati idő minimum két hónappal több és a körülmények gyakran - pl. kórházi elfekvő osztályon, öregek otthonában - nem a legrózsásabbak. Ehhez képest temetőben vagy óvodában dolgozni sokkal jobb. Az utóbbi években a civik lehetőségei egyre szélesebbek. A fent felsoroltakon kívül lehet még a Technisches Hilfswerknél szolgálni, amely egy polgári mentőszolgálathoz hasonló szervezet. Zsófi mondja éppen, hogy az ő volt osztálytársai közül Ferhat civilszolgálat gyanánt Afrikába megy, Benni pedig Chilébe egy német diakóniai szervezethez, amely óvodákat épít indiánoknak. Ez utóbbi esetben a család finanszírozza a repülőjegyet.
Függetlenül a katonaságtól az érettségizett fiatalok körében divatba jött az ú.n. szociális év, amelynek keretében idegen, lehetőleg távoli, más kontinensen lévő országban dolgoznak rotációs rendszerben 2-3 hónapot váltakozó helyeken összesen egy évet. 13 év tanulás után sokan szívesen beiktatnak egy év szünetet – különösen, ha még nem tudják, hogyan tovább. Itt nem a pénzkeresés a cél, hanem tapasztalatszerzés, egyben valamely nemzetközi projekt keretén belül egy jó ügy szolgálata. Annyit keresnek ezalatt az adott ország adottságainak megfelelően, hogy költségeiket fedezni tudják. Zsófi osztályából így ketten Ausztráliába mentek. Stefan mai E-mail híradása alapján Sidney csuda klassz hely lehet.
Foglalkoztatnak ezek a hírek. A világ nagyon kitágult. Már szinte az tűnik természetellenesnek, hogy Zsófi a szülővárosában jár egyetemre. Persze nyilván nem marad itthon a stúdium teljes időtartamára. Hogy utána pedig hol fog álláshoz, megbízáshoz jutni, partnert találni, letelepedni, és ott marad-e örökre, az teljesen nyitott. Ezzel számolunk. Természetessé vált, hogy az emberek mobilak, nem egy helyen, de nem is egy országban élik le életüket. A mi baráti körünk, pl. az elmúlt 27 évben nagyjából háromszor cserélődött ki: szinte csak mi maradtunk Berlinben ennyi ideig.
Azért jutott mindez most eszembe, mert épp ma egy online fórumon kialakult vitát olvastam arról, hogy ki számít magyarnak, s ha elhagyta az országot, ha hátat fordított, akkor hiába álmodik magyarul, ne tartson igényt, stb. Nehéz ezeken a kérdéseken vitatkozni, mert nagyon mély, heves érzelmeket kavar fel rendszerint. Nekem, aki életemnek már nagyobb részét töltöttem szülőhazámon kívül és látom magam körül ezt a fokozódó mobilitást, egyre anakronisztikusabbnak és görcsösebbnek tűnik a Vörösmarty Szózata által öntudatunkba vésődött „...Itt élned, s halnod kell”. Eszerint a szülőföldhöz, az anyatejjel magába szívott kultúrához való kötődés egyben helybenmaradási kötelezettséget feltételez. Az „Aki hazát cserél, szívet is cseréljen” mondás erős negatív ítéletet tartalmaz, amely alkalmas a bűntudatkeltésre és ez gyakran még ma is működik. Az egyesülő Európában és a növekvő mobilitás korában szerintem ideje átértékelni ezeket a XIX. századi gondolatokat.
