2028.03.05.

Foto: Der Tagesspiegel

Félrevezető az alcím. Inkább úgy kellene mondanom: Ami nem derült ki. T.i. hogy ki az „Alexander” néven nyilvántartott besúgó, vagy ahogyan STASI-nyelven hívták, IM (inoffizieller Mitarbeiter = nem hivatalos munkatárs.) Mindenesetre egyik sem az általam meggyanúsítottak közül. Nyilvánvaló, hogy kicsoda, de nem ismerem. Erre a fordulatra nem voltam felkészülve.

1985-1988 között két és fél évig a WAN GmbH munkatársaként rendszeresen jártam az NDK-ba (Lásd 1. fejezet). Feladatkörömhöz tartozott többek között a Olympus japán cég által szállított orvosi eszközök szervizelésének lebonyolítása. A meghibásodott kórházi műszereket a fővárosban központilag javították. A nyugati gyártmányokat is itt gyűjtötték össze. Az endoszkópokat, pl. fennforgás esetén én ott átvettem, a WAN Nyugat-Berlinből postán továbbította az Olympus Hamburgban székelő európai képviseletének szervízhálózatához, majd javítás után ugyanígy kerültek vissza.

Szemben a külkervállalatok agyonellenőrzött munkatársaival, akiket mint hivatalosan nyugati munkakapcsolattal rendelkező embereket nyilvántartott a STASI, és akikkel soha nem lehetett négyszemközt szót váltani, így nem is alakulhatott ki egyikkel sem emberi kapcsolat, a fenti karbantartó központ kedélyes adminisztratív vezetője maga és a nála tett látogatások számomra kimondott felüdülést jelentettek. Korban, végzettségben, érdeklődésben hozzám hasonló, határozottan szimpatikus elvált asszony volt, akinél szívesen időztem a hivatalos teendőmön túl is. Irodájában egyedül fogadott és ottjártamkor egy-egy csésze tea mellett megbeszéltük a világ állását. Így gyakran szó esett M.o-ról, a kedvenc „nyugati” uticélról is, ahol majdnem minden NDK-s járt, az ottani viszonyokról, a különbségekről, stb.

Ilyen terefere lehetett az 1986. április elsejei is, amelyről az aktámból következtetve Frau Hausmann este beszámolhatott élettársának, aki azon melegében másnap feljelentett a STASI-nál. Előrebocsátom, soha nem találkoztunk, tehát személyesen nem ismertük egymást, nem emlékszem, hogy tudtam-e egyáltalán a létezéséről. „Alexander” azt állította, hogy én 100%-osan biztos tippel rendelkezem a magyar zöld határt illetően, tudomásom van róla, hogy Magyarországon át sok NDK-s menekül Nyugatra, továbbá felajánlottam segítségemet disszidálási szándék esetén. (A szóbeli információ alapján készült feljegyzésben nevem kérdőjellel áll és csak hangzásban hasonlít, később a Stasi beazonosított.) Hogy ez nevetséges, szemenszedett hazugság, arra, gondolom, nem érdemes itt szót vesztegetni. Innentől számomra a dosszié elsősorban érdekes esettanulmánynak minősült.

Utólag óvatosnak tűnik nekem a besúgó, mert azt nem állítja, hogy barátnőjét személy szerint bármire is bíztattam volna, csak általában felajánlott segítségről szól. A körülmények arra engednek következtetni, hogy „Alexander” élettársa tudta nélkül, annak háta mögött jelentgetett. Később privát okokra hivatkozva beszünteti a tájékoztatást. A feljegyzésekben több helyen is olvasható, hogy a kapcsolattartó STASI-tiszt informátorát maga is enyhén szólva megbízhatatlannak tartja.

Mindenesetre ez az eleve kétes hitelességű, harmadkézből származó információ elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy „Ajánló” címen a STASI aktát nyisson rólam/nekem, ill. az ügynek. Készül egy 10 pontból álló akcióterv a velem kapcsolatos teendőkről: ezek konkrét, a STASI különböző részlegeire kiszignált, határidővel ellátott feladatok. Innentől fogva tehát egy ezzel (is) megbízott szakgárdája széles körben nyomoz utánam, figyel, megfigyel, követ, fényképez, jelent. Megdöbbentő a mindenre kiterjedő alaposság, az egymás ellenőrzése, úgy az informátorokkal mind a saját főállású munkatársakkal szembeni bizalmatlanság, feltűnő, hogy (nyilván az áttekinthetőségtől való állandó félelem miatt) csak részfeladatokat osztanak ki, nincs egyetlen ember a jelentők között, akinek átfogó képe lenne, ez áltzalános információhiányhoz vezet, ami aztán sziszifuszi, időigényes és fölösleges kulimunkát generál, végül az így automatikusan kialakuló szisztematikus papírtigris messzemenő értelmetlenné válik.

Utólag meglepetéssel konstatáltam, hogy a lényegre vonatkozó összes információjuk mindvégig ebből az egyetlen, harmadkézből jövő forrásból származik. Azt nem ellenőrzik le, sem az általam felkeresett emberekkel, sem velem nem vették fel direkt a kapcsolatot, amit – nyilván önmagát leadminisztrálandó – írásban indokolva dokumentál a nyomozótiszt. Így nem is értem, honnan reméltek bizonyítékokat.

Betegre nevettem magam azon, hogy mennyi ember mennyi időt áldozott rám, ill. velem kapcsolatos kézenfekvő, az NDK szervek előtt messzemenően ismert összefüggések kiderítésére. Miután Frau Hausmann munkahelyén keresztül beazonosítottak, elkezdték különböző nyomozók figyelni, hogy melyik határátkelőhelyen milyen rendszámú kocsival léptem be és ki, továbbá kik ültek velem egy autóban, azok még milyen más kocsikon jártak ki-be, amelyekben ismét ki mindenki ült még, stb. Emögött valamilyen konspiratív módszert tételeztek fel. Találtam egy lepedőnyi táblázatba szedett adathalmazt, amely a fenti autó-ember-határátkelőhely-kapcsolatot szedi „rendszerbe”. (Nem volt benne rendszer.) Ma ezt egy Excel-táblázatban tartanák nyilván, akkoriban kézzel készítették. Bele is unt a szerencsétlen, mert amikor eljutott odáig, hogy biztonsággal állíthatta, miszerint én összesen öt kocsival jártam az NDK-ba, amelyekben azonban mások is ültek, akik még, ...., és akik közül tizenötöt itt, másik ötöt ott tart nyilván a STASI, ..., szóval eljutott 24 személyhez és összesen 51 gépkocsihoz, nos, itt áttekinthetetlenség miatt feladta. Ez a nem-áll-arányban-indok is szorgalmasan le van papírozva.

Akiket rám irányítottak, azoknak érzékelhetően semmi egyéb velem kapcsolatos összefüggésről nem volt szabad tudniuk. Erre következtetek a jelentések szövegéből. A szorgosan körmölők megállapították, hogy a fenti táblázatba szerkesztett legtöbb kocsi a WAN tulajdonát képezi. Szorgalmi munkával kimásolták a WAN cégbejegyzését, tevékenységi körét. (Ezek szerint nemcsak az irodalmat és a tudományt, még a kémelhárítást is kilóra mérik. Feltűnő az álinformáció, a szövegpótló terjedelem mennyisége.) Lejegyzik, hogy a sok WAN-munkatárs rendszeresen kirajzik az egész NDK-ba, a gazdaság minden területén ápolnak kapcsolatokat iparvállalatokkal, de a jegyzetkészítő számára érthetetlen és nyomon követhetetlen, hogy kinek mi a szakterülete, illetékessége, kihez, miért, hová jár. Ezt különben bármely külkervállalattól megtudhatták volna. Még egyszerűbb: a WAN a később elhíresült Schlack-Golodkowski-impérium, a KOKO cégeinek egyike volt, s mint ilyen, az NDK tudtával és kegyéből létezett. Vagyis semmilyen titok nem övezte. Úgy hogy nem kellett volna újra felfedezni Amerikát, ha Colombus azt már egyszer megtalálta.

Aztán lehettek olyan főállású árnyékok, akik a mindenkori határon álltak készenlétben és bizonyos rendszámokat követtek, miközben vélelmezhetőleg nem tudták, hogy miért. Ezért találhattam többször is olyan megjegyzést a jelentésekben, hogy jöttem ekkor, mentem ide, majd oda, közben KRESZ-szabálysértően megfordultam, aztán amoda, végül elhagytam, ... De hogy kivel mit beszélhettem meg, mikor csak 15-20 percet tartózkodtam az egyes épületekben, ezt a megfigyelő elképzelni sem tudja?! (Ezek külker. vállalatok voltak, ahol leadtam, átvettem, egyeztettem, ... mikor mit, a munkakörömből adódóan. Vajon milyen konspiráció lehetséges d.e. 10 és 12 között az általuk is dokumentált Intermed, GERMED, stb. cégeknél, ahol a recepción túl sose jutott élő külföldi, ott pedig állandó megfigyelés alatt állt?)

Máshol azt írják, hogy elvesztették a nyomomat?! (A rossz útburkolat és a közlekedési rendőr konzekvens büntetésétől való állandó félelem miatt nyugati kocsi nem-igen cikázott a városban akkoriban.) Ismét másutt az áll, hogy látták az Oderberger Strasse-n parkoló kocsimat, átraktam a csomagtartó tartalmát, de hogy hová mentem, honnan jöttem, azt nem tudják. A srácok szintén emberek, gondolom, nem tengett bennük se túl a munkamorál. Így történhetett, hogy az első részben említett Herr.H. nem került képbe. Ugyanis az Oderberger Strasse-n életemben egyetlen egyszer parkoltam, amikor H-hoz mentem látogatóba.

A jelentések a folyamatos megfigyelés és akribikus jegyzetelés ellenére felületesek. Vagy legalább is szerzőik nem ismerik eléggé a jogszabályokat, de minimálisan provinciálisak. Többször írják – mintegy e mögött is konspirációt feltételezvén –, hogy ugyan állítólag férjnél vagyok, de lánykori nevemet használom, máshol hogy noha férjem nyugat-berlini, én az NDK-ba mégis magyar útlevéllel járok. (Ezek szerint nem tudták, hogy nem törvényszerű az azonos vezetéknév, ill. az NSZK-ban nem jár a külföldi házastársnak automatikusan állampolgárság.)

Dalos György író a saját STASI-aktáival kapcsolatban beszámol az elharapódzó pontatlanságról. Ezt én is megerősíthetem. Az „árnyékok”, feltételezem, nem tudják, kit is figyelnek, ezért mindig „pontos” személyleírást adnak rólam. Ezekből a következő tendencia olvasható le: idővel növök, soványodom és öregszem. A jelentő nem lenne azonos azzal, aki a sztárfotókat lövi rólam? A képeken látni, hogy határozottan fiatalabb vagyok a leírtnál! (Megjegyzem, ez utóbbi bosszantott a legjobban. Bár lehet, hogy nem kellene utólag mellre szívnom.)

Megállapítják ugyan, hogy alapvetően munkám jóvoltából járok az NDK-ba, de szorgosan felgöngyölítik a megfigyelt négy magánkapcsolatomat is. Jut eszembe, az ötödiket ezek szerint nem vették észre! Jártam még egy varrónőhöz ruhát csináltatni. Ő nem szerepel a listán. Ez utóbbi tény arra utal, hogy a privátútjaimat kizárólag a befutott és kiértékelt adatokból rekonstruálhatták. (Nem hiszem ugyanis, hogy követtek volna Lipcsébe, Mecklenburgba, bárhová a városon kívül.) Minden beutazónak a vízum igénylésekor meg kellett adnia uticélját, ill. hogy kihez megy, feltüntetvén a barát/rokon/ismerős címét és születési adatait.(!) (Ez utóbbi nyilván a személyi szám segítségével történő könnyebb beazonosításhoz volt szükséges.) Én ekkor üzleti, hivatalos vízummal rendelkeztem, rám ez az előzetes adatnyújtási kötelezettség nem vonatkozott. Viszont – és itt lép be az egy-autóban-több-ember-táblázat a képbe – férjem vízumkísérő sajtcédulájáról kiderült, hogy hová mentem vele együtt. A varrónőhöz, pl. nélküle jártam, az ő neve, címe nem fordult elő semmilyen kitöltött papíron.

A sok megfigyelés, követés, kapcsolatrendszerem feltérképezése eredményezett egy váratlan és nem szándékos mellékvonalat. Szóval NDK-beli magánszférám egyik része egy nyugdíjas házaspár, akikkel egyetemista koromban idegenvezetőként barátkoztam össze. Pótlányuknak tekintettek és érzékelhetően szívesen vették volna, ha kialakul valami köztem és az akkoriban az NVA (NDK Néphadsereg) ösztöndíjával tolmácsnak tanuló fiuk, Gerd között. A srác – szemben a melegszívű, közvetlen és minden NDK merevséget nélkülöző szülőkkel – nekem kimondottan antipatikus volt, és már 20—22 éves korában megtestesítette a színtelen szagtalan, merev NDK-funkcionárius prototípusát. A szülők később nagy keserűséggel mesélték, hogy feleségül vette egyik kádercsaládból származó, vonalas évfolyamtársát, Rostockba költözött és a haditengerészet kötelékébe lépett. Külföldre is utazó tolmács („Reisekader”) minőségében államtitkok tudójává („Geheimnisträger”) vált, ezért szükségszerűen szűk korlátok között mozgó, társaséletet nélkülöző, visszavonultságban él családjával. A szülők egyetlen öröme az unoka, de a fentiek miatt a kisfiút is csak ritkán látják.

Az asszonyt időközben agytumorral leszázalékolták, nyugdíjas lett és mint ilyen, „már idő előtt”, szokatlanul fiatalon utazhatott nyugatra. (A nyugdíjasok kaphattak útlevelet, mert az állam az ő esetükben nem félt a disszidálástól, sőt, ha valaki kintmaradt, annak felszabadult a lakása és nem kellett többé folyósítani számára a nyugdíjat.) Gerd, miután erről értesült, egy szép napon felszólította az anyját, hogy az fia szakmai továbbjutása érdekében adja vissza vágyva vágyott friss útlevelét és mondjon le a jövőben nyugat-berlini látogatásairól. Ekkor a csalódottság nyílt ellenállásba csapott át: Inge határozottan visszautasította ezt az életébe súlyosan beavatkozó követelést, és ez persze nem tett jót a családi harmóniának. A meny többször felhánytorgatta hiányzó loyalitását, miközben ritka látogatásai során mégis elvárta a kávé, csokoládé és mosópor formájában megjelenő nyugati „luxusadót”, és ebben nem érzett ellentmondást. Inge legalább is így számolt be nekünk a gyér és hűvös kapcsolatról. Talán ezért is ragaszkodott fokozottan hozzám, hozzánk.

Megvallom, gyarló ember vagyok. Aktám olvasása során nem csekély kárörömmel töltött el, hogy Gerd, aki a katonai ranglétrán a 80-as években már a haditengerészet főnökének adjutánsává lépett elő, sűrű magyarázkodásra kényszerült miattam. Nota bene, erről a magánkapcsolatomról tudhatott a STASI a legtöbbet, mert Ingével – a „cég” által is olvasott – levélváltásban álltunk, amire a jelentések utalnak. Arról nem szól a fáma, hogy a haditengerészeti adjutánst közvetlenül vagy közvetve disszidálásra buzdítottam volna, ami nem csoda, hisz nem is találkoztunk, de – tudtomon kívül – enélkül is eléggé kényelmetlenné váltam számára.

Egyáltalán, semmilyen felbujtási gyanút nem tudott megerősíteni az egy éves megfigyelés. A bizonyíték hiányán túl az akta, aktám lezárásának másik lényeges oka, hogy az egyetlen forrás és terhelő tanú egy idő után nem állt többé rendelkezésre. Részletekről nem szólnak a papírok, minden logikusan következik abból, hogy egy idő után szétment a barátság. Ami pedig akkor következett be, amikor Frau Hausmann számára kiderült, hogy a férfi meleg. Erről a fordulatról egy későbbi insider pletykából értesültem, ami elég valószínűnek tűnt. Utólag összerakva a képet feltételezhetőleg a szexuális orientáltság lehetett "Alexander" gyenge pontja, ami a STASI számára – rámnézve csak átmenetileg – presszionálhatóvá tette. Hangsúlyozom, ez csak feltételezés korábbi ismereteim és az olvasottak alapján, de jellemző.

Szép, kerek történet – ez a sok hűhó semmiért. Miközben semmi esetre sem teljes. Mert most változatlanul itt állok bizonytalanul, gyanúperrel a szívemben, hisz semmi nem került elém, ami 1986 áprilisa előtt, ill. 1987 májusa után lett volna velem kapcsolatos.

http://pomperyberlin.nolblog.hu/?post_id=35172

2008.02.24.

Foto:  https://www.stasi-unterlagen-archiv.de/archiv/standorte/berlin/

A tapasztalatok szerint az ilyen terjedelmű anyag elolvasásához általában két óra szükséges, de számítsak kicsivel többre, mert utána még megbeszéljük a találtakat. Előzetes telefon-felvilágosítás és egyeztetés után tehát bementem.

Az épületkomplexum maga egy ronda szocialista tömb Berlin kellős közepén, az Alexanderplatz-on. A portásnál név szerint kell jelentkezni, akinek az ügyintéző jövetelemet előre jelezte. Ennek megfelelő az adminisztráció: kilét igazolvánnyal bizonyítandó, kartotékból a látogató kártyácskája kihúzatik, mindkettő alapján a portás A6-os formátumú látogatócetlit tölt ki, telefonál. Majd kordon előtti várakozás. Ehhez üzemi étkezdei asztalok, székek, továbbá az intézet munkájáról képernyőn lehívható információ, valamint különböző általános prospektusok és rendezvényekre szóló meghívók állnak a látogató rendelkezésére. Egy NDK szobrásznő, a 80-as évekből származó, Kovács Magit késői szobrait idéző bronzplasztikái lazítják a posztszocialista teret. Vitrinnyi ablakfront nyílik a förtelmes környékre. Egy januári szerdán délelőtt egyedül állok itt.

Kb. 10 perc múlva megjelenik a számomra illetékes ügyintézőnő és liften felkísér a 4. emeletre. Végtelen, frissen renovált, sivár folyosókon megyünk érzésem szerint körbe. Bevisz egy nagyobb helységbe, amely ruhatárként szolgál a városi uszodákból ismert szekrényekkel. Frau P. leültet egy asztalhoz és felvilágosít a viselkedési szabályokról: Szekrénybe kell zárnom minden holmimat, az aktatáskát, táskát is, telefon kikapcsolandó. Az olvasóteremben tilos minden hangos szó, továbbá enni-inni is tilos. Ide azonban bármikor visszajöhetek, ha megéhezem vagy -szomjazom.

Majd elmagyarázza a talált 152 oldal jellegét, azok milyen akció keretében születtek, hogy nem minden papír eredeti, a másokra vonatkozó adatokat olvashatatlanná tette a másolatokon, ill. hosszabb terjedelem esetén az engem nem érintő részeket letakarva másolta őket. Minden eredeti is az aktában van, de borítékban, sok gemkapoccsal lezárva, ezeket tilos kinyitnom. A rólam jelentő besúgót a STASI „Alexander” álnéven vezette. Ha nem jönnék magamtól rá kilétére, kérvényezhetem személye nyilvánossá tételét, ehhez létezik egy külön nyilvántartás, egy „fordító”-névsor. Kérhetek továbbá fénymásolatokat, amihez a mellékelt nyomtatványt kell kitöltenem. Addig olvashatok, nézelődhetem, ki-bemehetek, ameddig kedvem tartja. Ha bármi gondom lenne, a teremőrrel üzenhetek neki. Ha kész vagyok, értem jön és utána kiértékeljük az egészet, ill. megbeszéljük az esetleges további teendőket.

Innen újabb gyalogséta után jutunk el az olvasóterembe: A foyer-ból már ismert asztalok mögött itt csak egy-egy szék áll. Minden asztalon általános információ az intézményről, a betekintés szabályairól és mikéntjéről, a STASI adattárolási szokásairól, a speciális „Rosenberg” aktákról. Az első és nagyobb asztalnál ül a felügyelő munkatárs. (Később tapasztalom, hogy a rend őrei idővel váltják egymást.) Mikor beléptem, egy 60 körüli hölgyet láttam, aki vékonyabb füzetnyi papírok között lapozgatott. Később egy másik, idősebb hölgy csatlakozott hozzánk. Az ő több iratrendezőt megtöltő aktáit egy kerekes kocsin tolta be ügyintézője. Az én dokumentumaim terjedelme így pillanatok alatt relativizálódott.

A 152 oldal egyetlen ügy, az ú.n. „Ajánló” (ez én volnék) fellelt anyaga, amely 1986 április 2-tól 1987. április 29-ig kíséri végig az NDK-n belüli tevékenységemet. A lényeg röviden: egy be/feljelentés alapján a STASI aktát nyitott rólam, amelyet egy évvel később eredménytelenség végett lezárt.

Frau P-nek igaza volt: a könyvnyi papír ellenére nem sok a rólam összegyűjtött információ. A hivatalos feljegyzések több példányban készültek és illetékesség végett a STASI megfelelő tevékenységi ágazatai, osztályai, kerületi, területi kirendeltségei automatikusan másolatokat kaptak. A névre szóló keresésnél minden lehetséges forrásból az összes feltalálhatót egybegyűjtik. Ennek eredményeképpen különböző lelőhelyekről gyakran ugyanaz a jelentés bukkan elő (van, ami háromszor is), így a 152 oldalból valós, új információt megközelítőleg talán 30 tartalmaz. Mégsem unalmas az olvasás, mert pont ezekből a másolatokból válik követhetővé a szervezeti struktúra, derülnek ki a keresztkapcsolatok, a „cég” mindent behálózó mivolta, a rendszer bürokratikus nehézkessége, alapossága, a sziszifuszi munka értelmetlensége.

Ma antikvár jellege van ennek a rengeteg, főleg mechanikus írógépen pötyögtetett anyagnak, amely tartalmaz nyilvántartási kártyákat, pecsétes hivatalos jelentéseket, „gyalog” gyártott statisztikai táblázatot, de akad közte kockás papírra kézzel írt több oldalas portásjelentés, titokban felvett fekete/fehér fénykép, stb. Egy ma már visszahozhatatlanul távolinak tetsző, letűnt idő levéltári anyagát tartom a kezemben, a rettegett állam az államban tárgyi bizonyítékait. Megannyi gépelt lap indigóval készült 4.-5., ezért rendszerint olvashatatlan példányai, stencilen vagy ormiggal sokszorosított nyomtatványt – megannyi a mai webvilágban kőkorszaki adathordozó. Pl. egy három oldalas belső jelentést, amely összefüggéstelen mondatokból áll. Egy órával később bukkanok az eredetire egy másik fő/alosztály anyagában: Aha, tehát kérdőív, de vélhetőleg takarékossági okokból az n-edik indigós másolathoz sima papírt használtak, amely a kérdéseket – nyilván örökké ugyanazok – nem tartalmazza, csak a válaszokat. Eszembe jut a Habsburg világ és a cári Oroszország titkosrendőrsége. Akkor még nem volt se írógép, se indigó, kézzel körmölték a jelentéseket és azok másolatait is. Az lehetett csak igazán kulimunka! No, de nem azért vagyok most itt, hogy posztum sajnáljam a STASI-t.

Kb. kétórai olvasgatás, jegyzetelés, elmélkedés után úgy érzem, hogy mindent tudok, ami az „Ajánló” anyagából kiderül. Frau P. értem jön, egy újabb, üres tárgyalóhelységbe megyünk, ellenőrizi, hogy jól adtam-e meg a fénymásolati igényemet, majd érdeklődik, hogy akarom-e „Alexander” kilétét megtudni. Nemleges válaszomnak örül, hisz ezzel munkát takarítok meg neki. Tudni akarja, hogy hogyan hatott rám az egész, kívánok-e ellenbeadvánnyal élni. Jogomban áll ugyanis, ha valami becsmérlőt, emberi önérzetemben sértőt találtam volna, írásban kijelenteni, hogy az nem igaz. Kitör belőlem a nevetés. A tény, hogy most itt ülök, az emberi önérzetet alapvetően sértő titkosszolgálati rendszer eredménye. Igen-igen, ill. nem, arról van szó – magyarázza –, hogy tiltakozhatom, ha, pl. olyat írtak volna rólam, hogy homoszexuális lennék, esetleg bérgyilkos. (Sajátos ez a párosítás.) Nem, nem tiltakozom, ilyet nem találtam.

Hogyan hatott rám? Mert ő az itt eltöltött évek alatt tapasztalt egy s mást. Volt, aki zokogott, más felháborodott. Volt, aki főállású STÁSI-tiszt apját ezekből az aktákból ismerte meg, szóval előfordul itt minden. Nálam nyilván nem kritikus a dolog. Miután ő állítja össze az olvasásra előkészített anyagot, készíti a másolatokat, hivatalból kényszerül annak elolvasására és tudja, hogy mi vár az érdeklődőre. Nem, erre nincs semmilyen szakmai előképzés. Az Intézet megalakulásakor toboroztak munkatárásakat az élet minden területéről. Ő, pl. 17 éve a vendéglátásban dolgozott és úgy véli, korábbi minőségében ma valószínűleg munkanélküli lenne.

Szóval a másolatok pénzbe kerülnek (végül € 5,11-be) és majd hazaküldi postán (ez 4 hétig tartott). Megjegyzi, hogy amit most láttam, az nem garantáltan minden. Fel is írja azonnal, hogy nem tartalmazta a férjemnél anno rólam talált hét oldalt, ennek feltétlenül utánanéz. Ha bárkire gyanakszom, lehet rákerestetni. Ehhez szükséges az illető neve és születésnapja. Csak a név nem elegendő. (Honnan a fenéből tudjam a születésnapját egy már 20 éve nem látott hajdani alkalmi ismerősnek, akinek a nevére is alig emlékszem?) Nem baj, ha eszembe jut, jelentkezzem nyugodtan, pótkérvényt bármikor beadhatok.

Ugyanez vonatkozik a férjemre is. Hogy ő miért nem kapott értesítést? Neki más az ügyintézője. Különben is, aki már élt a betekintés lehetőségével, annak másodlagos kérvénye nem élvez sürgősséget. (Nálam az első két és fél évig tartott.) Mindig fennáll a lehetőség, hogy újabb adalékok bukkannak föl, mert a STASI által utolsó pillanatokban széttépett (a kisteljesítményű papírzúzdák 1989 novemberében néhány nap alatt felmondták a szolgálatot) és zsákokba gyűjtött, de idő hiányában kidobásra már nem került papírok feldolgozása évek óta folyamatos. Vagyis a dolgok jelenlegi állása nem végleges.

Azzal az érzéssel hagyhattam el három óra után a házat, hogy az ügynek koránt sincs vége. Ill., hogy Frau P. munkahelye még hosszú évekig – előreláthatólag nyugdíjazásáig – biztosítottnak tűnik.

folyt. köv.)

http://pomperyberlin.nolblog.hu/?post_id=34801

2008.02.21.

Foto: https://www.stasi-unterlagen-archiv.de/archiv/ueber-das-archiv/

Mintegy két és fél éve betekintést kérvényeztem a Történeti Hivatal német megfelelőjénél, a Birthler-Intézetnél fellelhető aktáimba. (Ez a népies neve, hivatalosan „Die Bundesbeauftragte für die Unterlagen des Staatssicherheitsdienste der ehemaligen Deutschen Demokratischen Republik”, de ezt hosszánál fogva senki nem használja. A mindenkori vezetője után korábban Gauck-Behörde, jelenleg Birthler-Behörde néven ismerik.) Tudtam, hogy léteznek rólam feljegyzések, mert a férjemnél nyoma van ennek.

Noha házastársam tősgyökeres nyugat-berlini, az NDK szemében mindig is szálkát képező – mert szövetségi, ennek ellenére mégis Nyugat-Berlinben működő – Állami Anyagvizsgálati Hivatal (BAM) kutatómérnökeként többször is a keletnémet ipari kémkedés érdeklődésének középpontjába került, ezért ő már a 90-es évek elején a „Gauck-Behörde” megalakulásakor betekintést kért. Találtak valamit, de nem sokat. Eberhard a szemrevételezés után kissé csalódott volt azt tapasztalván, hogy az ő személye még kisebb helyet foglalt el a STASI érdeklődésének fókuszában, mint azt ő gondolta, ugyanis az előkerült szerény 13 oldalból hét tulajdonképpen velem foglalkozott.

Történt vala, hogy 1973-ban a háború befejeztével Vietnamban átmenetileg a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság biztosította a rendet, amelynek Magyarország is tagja volt. A magyar katonai vezetés nyelveket beszélő embereket keresett tolmácsként, és, mint azt több évvel az események után megtudtam, én is a kiszemeltek közé kerültem. Ezért „lekádereztek” és ennek keretében a BM a Stasi segítségét kérte annak kiderítésében, hogy ki is az a nyugat-berlini fiatalember, akihez engem akkor már erős szálak fűztek. (Aztán megbízhatatlanként kiestem a rostán anélkül, hogy egyáltalán tudomást szereztem volna az engem érintő kiküldetési tervekről.) Nos, ez a két szocialista biztonsági szerv közötti orosz telex-levélváltás tette ki a férjemről anno fellelhető dokumentumok nagyobbik részét.

Amúgy a 80-as években egy belnémet kereskedelemre szakosodott, – és mint az az egyesülés után kiderült – a Schalck-Golodkowsi-impériumhoz tartozó hajdani nyugat-berlini cégnél dolgoztam. Állandó vízummal munkámból adódóan rendszeresen jártam Kelet-Berlinbe, ahol feltételezhetőleg már előfordulási gyakoriságom miatt is automatikusan figyeltek. Később a Szovjetunióval folytatott kereskedelmi tevékenységem során hirtelen egy időben megkerestek úgy az orosz mint az amerikai hírszerző szolgálatok emberei, de ez egy más történet.

Már szinte megfeledkeztem kérvényemről, mikor decemberben kaptam egy kedves és vaskos levelet a Birthler-Intézettől, hogy találtak rólam – most kapaszkodj! – 152 oldalnyi anyagot. Időpont egyeztetés után befáradhatok megtekinteni – iktatószám, ügyintéző, félfogadási idő, telefonszám, emailcím, valamint mellékletként térkép, közlekedési és parkolási lehetőségek, épület-tervrajz, továbbá általános tájékoztató a betekintés mikéntjéről, stb.

Mit mondjak: férjem 13 oldala után ez a terjedelem mellbevágott. Egyrészt büszkévé tett a tudat, hogy ha ekkora felhajtást okoztam, akkor nyilván fontos ember vagyok – ill. voltam. Bár némiképp számoltam is ezzel, hisz permanensen renitens, a rendszer utálatát véka alá sose rejtő magatartásom mellett ..., korábbi belnémet és orosz kereskedelmi tevékenységem alapján eleve ..., továbbá más hírszerző szervek is ... (lásd föntebb), – vagyis mégsem meglepő. De azért 152 oldal igencsak vaskos, szinte regénynyi. Jesszusom! Mennyi idő kell ennek tüzetes elolvasásához?! Nem, most nem. Először jön a Karácsony, meg évvége, majd az újévben.

Ahogy teltek a hetek, egyre többet morfondíroztam azon, hogy mi tehet ki 152 oldalt. Vajon ki súghatott be, milyen alapon és miért? Eszembe jutott, pl. a jelenet, amikor férjem általam utált, de lekoptathatatlannak minősült, gyerekkori keleti barátjával szokott módon randevúztunk a schönefeldi reptér parkolójában. Az NDK időkben szinte ez volt az egyetlen lyuk a rendszerben. Ha repült az ember, akkor nem vetették alá a szokásos, mindenre kiterjedő, ezért kiszámíthatatlan ideig tartó ellenőrzésnek. (Ellenkező esetben egy nyugati sem használta volna a repteret.) Így macera nélkül bevihettünk különben tiltott napi- és hetilapokat, képes magazinokat, amely lehetőséggel szubverzív módon rendszeresen éltünk is. Férjem előzőleg telefonon odarendelte a barátot és a parkolóban a csomagtartónkból kiemelt kofferek egyike átvándorolt Klaus kocsijába, a többivel elrepültünk. Egyik alkalommal feltűnt, hogy a parkolóban négy Lada áll a közelünkben két-két emberrel, akik – csak úgy vannak. Nem szálltak ki, nem provokáltak, nem akadályoztak meg semmit, mindössze kilátásba helyezték magukat, vagyis figyeltek. Helyesebben megfigyeltek. Klaus a későbbiek során tagadta, hogy látott volna valamit és állította, hogy később sem keresték volna meg a „cég” emberei. Eberhard erre hirtelen megszakította vele a kapcsolatot, mert nem hitte, hogy ami nyugatiként neki feltűnt, azt az ilyesmire sokkal jobban kihegyezett NDK-s barátja ne vette volna észre. (Más szóval, amit én többéves aknamunkával nem tudtam elérni, azt nekem másodpercek alatt elintézte a Stasi: leépítette az általam nagyon nem kedvelt barátot.) Esetleg tehát Klaus? A maszek vállalkozó, tehát politikailag átlag fölött kiszolgáltatott, ergo megfélemlíthető, nagyhangú, de gyáva, legkevésbé sem grál lovag ex-barát jellemébe ez beleillett volna.

Jut eszembe: Hová tűnt H., az NDK TV hangtechnikus mérnöke, aki a 80-as években véletlenül mellettem ült a Moszkva-Berlini járaton. Az elmélyült beszélgetés során sok lelki és intellektuális hasonlóságot fedeztünk föl egymásban. Néhány nap múlva felhívott telefonon. (Ez meglepett, hisz K-Berlinből ez akkor külföldi hívásnak számított, továbbá a rendszeres lehallgatások miatt a tény maga exponált állású emberek számára kockázatteljes volt. A kiemeltség politikai szempontból már a tűzoltóparancsnoknál és a művezetőnél kezdődött.) Annyi mondanivalója és kérdése lenne még, kérte, hogy találkozzunk, ha Kelet-Berlinben járok. Később meghívott családostul magukhoz. Emlékszem, nagyon kellemes estét töltöttünk feleségével és tinédzser ikerlányaival Prenzlauer Berg szívében egy végtelenül lepusztult ház szeretettel berendezett lakásában, amely meghitt értelmiségi szigetnek tűnt. Később beajánlottam a H. házaspárt Budapesten szüleimhez, akiknél magyarországi útjuk során eltöltöttek két éjszakát. A dolog aztán a többi NDK-s barátságunkhoz hasonlóan egyoldalúnak minősült, hisz H-ék sose jöhettek hozzánk. Majd a fal leomlása után végre mi is meghívhattuk őket és szemmel láthatóan jól érezték magukat nálunk. Aztán valahogy észrevétlenül abbamaradt a kapcsolat. (Nem ez volt az egyetlen barátságunk, amely elhalt a rendszerváltás után. Ennek lehetséges okaira most itt nem kívánok kitérni.) Eberhardnak H. kezdeti nagy ragaszkodása minden esetre gyanús volt. Szerinte „rámállították”, sőt, szerinte már a repülőn sem véletlenül került mellém. „De hisz sose akart tőlem, tőlünk semmit!” – védekeztem a súlyos vád ellen. A kapcsolat elhalása Eberhardot megerősítette gyanújában. Én ezt azóta sem hiszem, ámbár, ki tudja, minden lehetséges. Esetleg mégis csak H.?

Vagy netán ... hogy is hívták? Kolléganőm volt a 80-as években a WAN-nél, az ominózus, NDK kegyeiből működő kereskedelmi cégnél. A hölgy nem szívelt és ott tett nekem keresztbe, ahol csak tudott. Permanensen bemószerolt az igazgatónál, szaglászott utánam, oldalakat lopott ki a hivatalos aktákból alkalmatlanságomat bizonyítandó és nyugati létére nem tűrt semmilyen NDK-ra vonatkozó kritikai megjegyzést, még tanuk nélkül kettesben sem. Noha hozzám hasonlóan munkájából kifolyólag hetente többször kellett átjárnia, egyszer megrökönyödésemre mindenféle apropó vagy kényszerítő esemény nélkül, önszántából saját költségén férjestül hosszabb hétvégét töltött a Grandhotelban. Csak úgy, múlatni az időt! (Ha nem lett volna ott dolgom, ha nem lettek volna rokonok, barátok, akiket látogattunk, az életben nem jutott volna eszembe egy kelet-berlini szállodába kvázi „nyaralni” menni!) Tehát esetleg I.L.? Vagy más... talán még más is...?

Mindez olyan rég volt! Atyavilág! Már 19 éve annak, hogy leomlott a fal. Ki emlékszik arra, hogy mi volt, hogy volt 20-25-30 évvel ezelőtt, ki mindenkivel álltam kapcsolatban a néhai NDK-ban?!

 (folyt. köv.)

 http://pomperyberlin.nolblog.hu/?post_id=34696

Forrás: Kiskegyed/Rúzs 2016

Nálunk idén esztergált bejgli volt. Nem vicc.

Mákot lehet ugyan itt kapni, de darálva nem. Ill. csak mint előre gyártott tölteléket kész vegyi fűszerezéssel, amely nem esetem. Tehát mák az üzletből – otthon darálva. Tekerészeti mutatványom közben még házasságunk elején férjem egyszer megsajnált. Szemrevételezte a mákdarálót, majd gyártott hozzá egy adaptert. Vagyis daráló > adapter > fúrógép. Évekig fúrt mákos bejglit ettünk.

Aztán több év szünet következett. Mármint az általam gyártott bejglikben beállott szünet. Idén az áldott várakozás negyedik ádventjén kértem a teremtés koronáját, hogy darálja meg a mákot, ill. hol van az adapter. Jött, ment, térült, fordult, majd kijelentette, hogy baj van. Van, ugye adapter, de nem passzol a mákdarálóba. "Biztos, hogy ez az a daráló? A másikkal, a régivel mi lett?"

Eszembe jutott, hogy régen rendszeresen kölcsönkértem valakitől egyszer egy évben a mákdarálót. A tulajdonossal azóta elvesztettük egymást. Bejgli ügyben ez nem jelenthet fennakadást, hisz azóta van egy még régebbi mákdarálóm. Nagyanyám hagyatékából ugyanis előkerült gyermekkorom emléke, amelyet néhány éve elhoztam Budapestről. Most tehát világos a dolog: Míg a kölcsöndaráló modernebb, jobbcsavaros volt, nagyanyám K.u.K.-beli darálója – úgy, mint hajdanán a pest-budai közlekedés – baloldali. Szóval a néhai adapter nem passzol. A ház ura alig néhány óra alatt gyártott egy újabbat. (Nem kockáztattam meg a műszaki újítások iránt kevésbé érzékeny háziasszony gyakorlatias gondolatának hangos kiejtését, hogy ennyi idő alatt gyalog is le lehetett volna darálni. Egyszer egy évben.) Szóval új adapter. Ezúttal nem a fúrógéphez, hanem az esztergapadhoz.

Idén tehát esztergált mákos bejglit ettünk. Ízben, állítom, nem érezni a különbséget, viszont rendhagyó látvány a mákesztergálás mint munkafolyamat.

A siker felbuzdított: Jövőre bérmákesztergálást is vállalunk. Ár: mennyiségfüggő. 

2003-12-28

2002-11-27

A minap írtam egy kisesszét a karácsonyról. Kifüstölgöm benne magam a konzumterrorról, a társadalmi konvenciókról, hogy a forma teljesen átvette a szerepet kiszorítván a tartalmat. Szerintem az egész cécó hazug, a folyamatos stressz miatt maga az ünnep az előkészületek abszolválása után már csak fárasztó kötelesség. Az állandó családi együttlét miatt pedig a szeretet ünnepén lehet a legjobban összeveszni. Ironikusan kifejtem benne sokéves kényszerképzeteimet és rendszeres csalódásomat a felől, hogy a rengeteg igyekezet ellenére sose áll be a békés, várakozásteli, minden karácsonyi dalban megénekelt boldogság.

Ma bementem egy könyvesboltba és megállapítottam, hogy fenti karcolatommal rátapintottam a mai németországi életérzésre. Egész pultnyi, úgymond, „rendhagyó” karácsonyi irodalomra leltem. Meg is vettem a pillanatnyi lelkiállapotomnak legjobban megfelelő „Böse Weihnachten” (Gonosz karácsony) c. novelláskötetet, amelynek első írása, „A családi ünnep” Kato von Waberer tollából pont arról szól, amiről én panaszkodom: stressztől a régi ideálok hiábavaló keresésén át az összeveszésig. Megnyugodtam, hogy a hiba ezek szerint mégsem az én készülékemben van.

A karácsony körüli gondolataimat elküldtem többek között egyik nagyon régi budapesti barátomnak, akivel és feleségével egy kivételesen mély kapcsolat köt össze. A megszokott bölcs és szeretetteljes észrevételek helyett ezúttal a következő lenyűgöző választ kaptam, amelyet ezennel közrebocsátok megszólítás, aláírás mellőzésével, ugyanakkor spontán reakcióimmal kiegészítve.

„Első reakció: karácsony: úgy látszik, nagyon elfáradtál.”

 Akkor valahogy nem értetted meg, hogy miről szól az eszmefuttatásom.

„Sem a szeretetet, sem a szeretet ünnepét nem adják ingyen.”

 Ach, was?! Mintha ezt eddig nem tudtam volna.

„Sajnos vagy éppen ez benne a jó, hogy ez sok, extra munkával jár, de éppen ez teszi ünneppé az ünnepet.”

 Vagyis akkor ezt nem is lehet nehezményezni? Ez már eleve nem lehet terhes?

„Erről Arany János egyik mondása jut eszembe: "Ó, mily szörnyű élet, reggel-estve, folyton folyvást öltözni-vetkezni kell!"

Ez a pofátlanság teteje! Nem találok szavakat!

„Bizony, karácsonykor mindig sokat kell dolgozni, ez leginkább a háziasszonyokat sújtja, de hát ők a családi tűzhely őrzői, az ő áldozatkész munkájuk, önfeláldozó szeretettük tartja egybe a családokat.”

Kösz a kioktatást.

„Amikor még kis gyerekek vannak a családban, az ő örömük, várakozásuk és csodavárásuk minden fáradtságért kárpótol. Ha felnőttek a gyerekek, magukkal viszik ezt a gyermeki élményt és családi tradíciót. Nálunk mindkét fiunk ragaszkodik azokhoz a tradicionális családi szokásokhoz, amelyeket gyermekkorukban még jó anyámtól tapasztaltak meg. Most feleségem ennek a hagyománynak aktív folytatója (szenvedő alanya), tőle az unokáink tapasztalják, tanulják, hogy majd továbbvigyék a tradíciót.”

Ez így van, nem is kifogásolom. Node aztán:

„Ez nem ér meg egy kis fáradtságot?”

De. Nyilván megér. Azaz, ... hm, ... éppen ebben nem vagyok ma már olyan biztos. Ellenben mi az, hogy kis fáradtság? Kié? És főleg kinek éri meg? Úgy tűnik, a kibicnek semmi se drága.

Eddig a levél és az én spontán reakcióim.

Ahogy így újraolvasom a megnyugtatásomra tett jóindulatú kísérletet, nekem az egészről, meg a tradíció meleg ápolásáról teljesen más jut eszembe. Hogy is volt ez az ú.n. régi szép időkben? Arra pontosan emlékszem ugyanis, hogyan is voltak azok a karácsonyok, amikor a fenti sorok írója éveken keresztül kétlaki életet élt a család (szülei, felesége, fiai) és a barátnője között. Amikor a karácsonyfagyújtás és a családi vacsora után becsomagolta a neje gyártotta bejgli egy részét, hogy távozzon vele a barátnőhöz. A folytatásra is emlékszem, ahogyan a hagyományőrző feleség a közös Szenteste az általa tervezettnél emígy rövidebbre sikerült végén közbelépett: „A bejglit, azt nem!”

Minderre csak én emlékeznék? Érdekes. Más összefüggésben saját családtagjaimnál szintén tapasztalom, hogy az urak 60 fölött komoly emlékezetkiesésben szenvednek. Hogy is van ez tehát a memóriánkkal?

Ami a fenti levelet illeti, változatlanul nem tudom eldönteni, hogy a látásmód különbözősége vajon a nemi, földrajzi, esetleg életkori, vagy milyen különbségből fakad. Marad tehát az amnézia. 

2002-11-25

Motto:
„Alle Jahre wieder ...”
(német karácsonyi dal)

Már évek óta készülök arra, hogy - csak kétszemközt önmagamnak - megvalljam gondolataimat a „KARÁCSONY“ című hathetes borzalomról. Első ádvent közeledtével ugyanis idén megint elgondolkoztam, hogy is van ez: békés meleg várakozás...? vagy talán várakozó meleg karácsony...? esetleg boldog karácsonyi melegség...? Mindenesetre valami ilyesmi giccses jelzővel ellátott szókombinációt duruzsol úton-útfélen minden reklám, ezzel az édeskés hazugsággal öntik le a konzumtársadalom költekezésre felszólító kényszerét. Egyben folyton el akarják hitetni velem, hogy ez az év legkellemesebb, legmeghittebb, hogy úgy mondjam leg-„gemütlichebb“ része. Én, naiv hülye, évekig lelkiismeret-furdalásban szenvedtem, mert hogy csak az én készülékemben lehet a hiba, ha sehogy sem akar beállni nálam ez az állítólag általános meghitt boldogság.

Berlini tartózkodásom kezdetén – a Magyarországon akkoriban mindössze ezüst- és aranyvasárnapra korlátozott előkészületi idővel szemben – nagyon tetszett az itteni ádventi időszak díszítési hagyománya, a gyerekekkel együtt történő süteménysütés, a négy ádvent kisebb körben való megünneplése: a koszorúval, a megfelelő számú gyertya meggyújtásával, a csak ebben az időszakban fogyasztható édességekkel, stb. Eleinte igyekeztem eleget tenni a helyi hagyományok kötelezettségeinek, elsajátítani, magamévá tenni azokat a tradíciókat, amelyek akkori nézetem szerint valószínűleg korábban otthon is így lehettek és vélhetőleg csak a szocializmus irthatta ki őket. (Ma persze tudom, hogy a hagyományokat lehet kívülről is hozni, a kereskedelem által rákényszeríteni az emberekre, mint újabban az amerikai és itt sose volt Valentin-nap, a Halloween állítólag tradicionális, inkább mégis újsütetű, kvázi-ünnepe és a legfrissebb kereskedelmi agresszió, a „Black Friday”.)

Eleinte tehát gyakorlatlanságomnak tudtam csak be, hogy nem sikerül a „Christstollen” úgy, mint a receptkönyvben. Életem első bejglijét 5 hónapos terhesen készítettem és rögtön 10 rudat, hogy mindenkinek jusson. Másnapra harcképtelenné váltam a sok hajolgatástól. Így az már csak mellékesen bosszantott, hogy Gabi unokasógornőm, ill. az öreg családi bútordarab, Ilon bejglije jobb volt. (Megjegyzem, mindig jobb.) Akkor még nem tudtam, hogy mitől is sikerülne valami, amit évközi gyakorlat híján a legnagyobb stressz idején időre kell produkálnom.

Korábban úgy gondoltam, hogy a karácsonyi ajándékok beszerzése is ebbe az időben előrehozott és meghosszabbított áldott érzelmi állapotba illesztendő dolog lenne. Kényszerképzetem szerint egy kellemes délutánt lehetne arra szánni, hogy férjemmel kettesben végigsétáljunk, mondjuk a KaDeWe megfelelő osztályain, ahol egyetértésben, vidáman, az ünnepre való előkészület örömével a kiszolgálók udvarias tanácsadása mellet 2-3 óra alatt beszerezhetjük a szükséges ajándékokat. Majd, a kellemes időtöltést megkoronázandó, beülünk egy kávéházba és boldog-meghitt, vagyis „gemütlich” hangulatban lezárjuk a napot. (Talán valaki mesélhetett nekem arról, hogy ő ezt a férjével így intézi minden évben, és én ezt elhittem neki, már nem emlékszem.) Bárhonnan is támadt ez az  irreális ötletem, amely megvalósítása után évekig hiába vágyódtam, míg rájöttem végre, hogy a meghitt bevásárlás, mint olyan, önmagában ellentmondás. Tovább rontja az esélyt, hogy férjem a karácsonyi forgatagtól függetlenül is utál „shoppingolni”. (Vagy akad netán férfi, aki szívesen megy áruházba, egyáltalán, vásárolni? Valljuk meg, mi nők is csak addig szeretünk, amíg legkésőbb két óra elteltével elfog bennünket a harctéri idegesség, a türelmetlenség és a tériszony. Én legkésőbb ekkor elhagyom a tett színhelyét – ad absurdum akár eredménytelenül.)

Eleinte nagy örömmel díszítettem a lakást. A konzumterror hatására persze az ember minden évben vesz is, de kap is egy-két további dekoratív kacatot. Így az évek során összegyűlt kb. 1 m³ karácsonyi limlom: külső és belső világító girland, karácsonyfadísz, ide-oda felakasztható mütyür, az Érchegységből származó –  vagy olyanná hamisított – piramis, füstölő és diótörő (utóbbiak abszolút kötelező karácsonyi kellékek a német kultúrkörben)… – vagyis rengeteg örömünnepi giccselem, amelyek megfelelő terítése ma már egy teljes munkanapot vesz igénybe. Nyilván nem muszáj mindent felhasználni, de ha van? Megfigyeltem, hogy évről évre egyre nehezebben szánom rá magam, hogy megejtsem a dekorációs tömeg alkalmas elhelyezését. Különösen rontja kedvemet az a gondolat, hogy még utálatosabb munka lesz mindezek elrámolása január 6. után.

Ez a beállni sehogy sem akaró meghitt várakozás az utóbbi években nemcsak csalódással jár. Igen, mára már eljutottam lelkileg az őszinteségnek arra a fokára, hogy beismerjem: az egész egyenesen terhes. Különösen, mióta fűtés-elszámolási vállalkozásunk legtöbb munkája a szezonális jellegből adódóan a november-január időszakban van. Tendencia: növekvő. Ki tudnám tehát tekerni annak a nyakát, aki kitalálta, hogy a karácsony az év végére essen! De a mi tevékenységünktől függetlenül is a gazdasági év ekkor zárul a legtöbb vállalkozás számára, ezzel tehát vélhetőleg nemcsak mi vagyunk így. (Az csak hab a tortán, hogy a Megváltó állítólagos december 24-ikei születését semmi nem bizonyítja, sőt: A betlehemi csillag történetén alapuló csillagászati számítások szerint inkább tavaszra eshetett a dátum.)

Hosszú a lista, akiket meg kell ajándékozni. Ezt szuggerálja a reklám, a társadalmi konvenciók, elvárások. Valamint létezik az ösztönös törekvés, hogy idén több-jobb-szebb-nagyobb kell, mint tavaly. Ez a kell egy olyan morális kényszer, amely alól nyilván éppen ugyanúgy ki lehetne bújni, mint az ádvent-karácsony egyéb kötelezettségei alól, és amit az ember a jövőre nézve minden évben megfogad, mint az új életet – további következmények nélkül.

Ha már az ajándék ezer okból nem hajde-jajde, akkor legalább legyen szépen tálalva, gondoltam. Jobb áruházakban, üzletekben erre külön csomagoló standot tartanak, ahol sok ötletet gyűjtöttem és magam legendásan szépen tudok csomagolni. Szeretek is – egyet-egyet. Ugyanis ez is időt vesz igénybe, nem beszélve a szükséges kellékek költségeiről. Abban viszont nyilván én vagyok a hibás, hogy mindent az utolsó pillanatra hagyván az ünnepek előtti stresszt tovább fokozza a még be nem fejezett időigényes csomagolás. Így, mire minden „megfelelően” elkészül, én már csak lerogyni tudok a fa alá és a tulajdonképpeni céleseményhez semmi kedvem.

Évek óta tűnődöm: Tulajdonképpen mi köze van mindennek Krisztus születéséhez? Jó, maradjunk a szeretet ünnepénél.

Megfigyelte valaki, hogy a karácsony a legalkalmasabb a családi veszekedésekre? Ennyit ugyanis évközben sose vagyunk kötelezően együtt összezárva. Ahhoz képest, hogy ez a szeretet ünnepe, amelyre elvileg már 5 hete lelkünkben készülünk, mintha sem az előkészületi fázisban, de az ú.n. ünnepek alatt sem sokat hasonlítana a kollektív örömteli boldogságra. De honnan is jönne a boldogság? Talán keresztényi volt a tolakodás az üzletben? Hordozunk-e talán szeretetet rohanó életünkben, stresszel teli szívünkben? Miért pont ilyenkor kell, hogy szeressük a környezetünket? Egyáltalán, miért csak évi egy alkalommal, mikor hozzátartozóinkat elvileg állandóan kellene szeretnünk? Szeretteink. Hm. Vajon természetes-e, hogy mindenkit szeretünk, aki ebbe a kategóriába tartozik? Karácsonyra hirtelen össze kellene kovácsolódnia mindannak, ami egész évben széthúz. Vagy csak a környezet él azzal az igénnyel, hogy legalább egyszer egy évben tegyünk úgy, mintha? Érdekes. Korábban ez logikus volt, meg sem kérdőjeleztem, csak ma tűnik nekem mindez hazugnak. Öregszem? Belefáradtam volna? Ámbár, ahogy körülnézek, mintha mások is hasonlóan gondolkodnának.

Mi lenne, ha egyszer önvizsgálatot végeznénk? Erre a karácsony előtti egyházi böjti időszak szinte tradicionálisan kínálkozik. Majd valóban tartanánk magunkat fogadalmainkhoz és nem az ajándék mennyisége, értéke, tálalása lenne a lényeg, hanem az együttlét. És csak azokkal, akikkel valóban közösséget érzünk. Különösebb felhajtás nélkül. A megadjuk-a-módját-ba fecsérelt időt értelmesebben használhatnánk. Nemcsak találkoznánk, de együtt is lehetnénk – a szó szoros értelmében. Talán jobban tudnánk örülni és szeretni is. Ez hozzájárulna a belső békéhez. És talán akkor végre bejönne a békés, boldog, meghitt, ... Talán...

https://pomperyberlin.blog.hu/2020/11/30/a_szeretet_unnepe_avagy_gondolatok_a_karacsony_korul

2002-11-03

Tegnap sűrű programunk volt. Először egy kedves barátomat látogattuk meg Zsófival, aki színész és a régi magyar filmvonatkozások kutatója. Plakátjaiból és egyéb anyagaiból már négy kiállítást csinált a Collegium Hungaricumban, a következőt márciusra tervezi.

Utána Pierre Fischer kiállításának megnyitójára voltunk hivatalosak, ahol meglepően sok látogató volt. Legutóbbi képei szerintem nagyon személytelenek, a pillanatot ragadja meg a nagyvárosban, és nekem úgy tűnik, mintha alkotójuk nagyon egyedül érezné magát. Pierre apósa megszólított a megnyitón és megkérdezte, hogy mi a véleményem a képekről. Bizalmasan közelebb hajolt és folytatta: „Megmondhatja őszintén, nem fogom továbbmondani.” Ennek ellenére nagyon rendesen támogatják vejüket.

Majd moziban voltunk Zsófival. A belvárosban a parkolás mindig gond, de találtunk egy kedvezőnek tűnő lyukat. Igaz, hogy egy buszmegálló helyén, de itt csak éjszakai járatok állnak meg, az is a menetrend szerint éjfél után csak. A film 23.00-kor végetér, tehát 2,- €-ért váltottam parkolójegyet és beültünk a moziba.

Mikor kijöttünk a kocsinak hűlt helye, viszont több ember szemlélte, amint a vontató sorban szedi föl az előttük álló autókat. Egyesek az érintettek izgatottságával, mások szenzációhajhász minőségükben. Megszólítom tehát a rutinosan rendelkező rend őreit, hogy mi lett a miénkkel. „Mi a rendszáma?” - kérdi az egyik és lapozgat a jegyzeteiben. Na, gondoltam, most meg vagyok lőve. Képtelen vagyok megjegyezni már 27 éve kocsijaink rendszámát. Mondom: „Piros Peugeut 206, ... hm, ... B- ..-vel kezdődik és főpolgármesterünk után Kläuschen névre hallgat.” Kicsit ütődötten nézett rám (minden berlini kocsi rendszáma B-vel kezdődik), de közben Zsófi megtalálta a listájában.

„A Janowitz Brücke után a középsávon tették le. Mehet metróval is, de gyalog ugyanannyi idő.” Az a kilátás, hogy 3 km-t kelljen gyalogolnom a hideg éjszakában kimondottan nem túracipőben, nagyon elkeserített. Jobban, mint a várható költségek. De ekkor felcsillantak a szemeim és megszólítottam 20 méterrel odébb az autóvontatót. „Igen emlékszem, kb. 10 perce tettem ott le a piroskát. Hát hogyne, van ott még hely, ezzel a fuvarral is odamegyek. Na, jó, nem vagyok én szőrösszívű, szálljanak be, elviszem Magukat is.”

Ez a siker, kérem! Fűtött magaslati ülésből figyelhettük a további történéseket, majd házhoz, ill. kocsihoz szállítottak minket. Ez utóbbi „service” ingyenes volt. Az előbbiért majd két részletben jön a számla: 1.) a rendőrségtől szabálysértésért, 2.) az autóvontatótól a „szolgáltatásért”. 

Menet közben megbeszéltük, hogy az ő munkahelye hosszútávon biztos. Olyan, mint a beteg-orvos-betegbiztosítási háromszög. Más a megrendelő, mint aki fizet. Bombabiztos üzlet, reklamálás nincs, igény mindig van és fizetni, pedig kötelező. Baráti jó tanácsként elmondta, hogy itt minden szombaton 22.00 után megjelennek a rend őrei és szorgalmasan elvitetik a parkoló autókat. Tehát ha már, akkor csak tízig. Mindezek után legszívesebben visszaigényelném a városi önkormányzattól a 2,- € parkolási díjat.

†

Dr. Pompéry Béláné,

szül. Garancsy Lenke,

sokaknak PIPI  avagy ππ

1918.VI.14.    †   2001.IX.23.

 Nekrológ

Születtél az I. Világháború végén, felnőttél békében, átélted a másodikat, megérted a forradalmat. Építetted a szocializmust, kibírtál 43 év társbérletet, élvezted a rendszerváltás előnyeit, bántottak a hátrányai. Dolgoztál, de voltál feleség és anya. Életed során küszködtél, küzdöttél, de eveztél, jártál szinházba, társaságba, utaztál: vagyis éltél és tettél mindent, amit a család társadalmi és anyagi, ill. az ország politikai helyzete a XX. századi Középeurópában lehetővé tett.

Kiegyensúlyozott, derűs egyéniség voltál. Barátságos és megértő, egyben a polgári lét etikai normáihoz ragaszkodó. Lényedből, szokásaidból, megnyilvánulásaidból Márai írásai köszöntek vissza. A dolgoknak megadtad a módját. Eleganciád stílusosan visszafogott volt. Mindezt igyekeztél a mindenkori korszellem ellenére átörökíteni a következő generációra.

Kötelességtudó voltál és szorgalmas. A neked nem fekvő feladatokat is lelkiismeretesen elvégezted. Jó diplomáciai érzéked által rendszeresen konfliktuskezelő tanáccsal láttad el családtagjait. Rávezettél bennünket, hogy nincsenek szakmai problémák, csak emberiek.

Nagy türelemmel, önfegyelemmel viselted az élet különböző megpróbáltatásait. Soha nem voltál haragtartó. Reakcióid néha naívnak tűntek, emögött azonban egy tudatos önvédelem, sajátos életfelfogás állt.

Haladó korral mintha vesztettél volna legendás diplomáciájádból: előtérbe került egy bizonyosfokú türelmetlenség, rezignáció. Féltetted kényelmedet, nem szeretted, ha kibillentettek ebből. Apró örömeidhez ragaszkodtál. Mindvégig igyekeztél környezetednek nem terhére lenni.

Feladataidat elvégezted. Tudatosan készültél a halálra. Keserűség nélkül többször mondtad: „Minden végetér egyszer”. Megadatott neked, hogy időben rendezhesd dolgaidat.

Fegyelmezetten, lelkiekben megnyugodva és Isten áldásával mentél el.

 + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + +

Ma, halottak napján itt emlékezem meg Rólad, Anyám.

Hiányzol - ....

2002-10-30

Előzmény

MagyarOnline.net – Fórum – Németország – Berlini jelentés c. rovatában olvasom az izraeli újságírónő, Avokado bejegyzését:

2002-10-29   13:50
Sziasztok!

-"Iszlam radikalisok es neonacik egyre szorosabb kapcsolatot tartanak interneten kozos zsidogyuloletuknek megfeleloen."

Ezt Abraham Cooper, a Simon Wiesenthal kozpont helyettes igazgatoja kozolte abbol az alkalombol, hogy Berlinben bemutatta a Digital Hate /digitalis gyulolet/ 2002 cimu jelenteset a szelsoseges honlapokrol. Jelentese szerint az iszlam vilagban az elmult 6-9 honapban szazhoz kozelitett azoknak a weboldalaknak a szama, amelyek ongyilkos merenyletekre buzditanak. Mint az igazgatohelyettes elmondotta, felfedeztek egy olyan irani iszlam szelsoseges honlapot, amely William Pearc-nek, az amerikai, etnikai tisztogatast hirdeto Nemzeti Szovetseg vezetojenek irasait kozli. Egy pakisztani weboldalon David Duke-nak, a Ku-Klux-Klan egykori vezerenek antiszemita irasai olvashatok. Duke jelenleg ket antiszemita rasszista szervezetet iranyit: az Europai Amerikaiak Uniojat, valamint a Feherek Elomenetelenek Nemzeti Szovetseget. Az ugyancsak amerikai Egyenlo Jogokat Mindenkinek szervezet nyiltan tamogatja az Izraelben elkovetendo ongyilkos merenyleteket. - hangsulyozta Cooper, hozzateve, hogy ez a jelenseg megerosodott a tavaly szeptember 11-i Egyesult Allamokbeli merenylet utan. Az igazgatohelyettes kiemelte, hogy :a kapcsolatokban fontos szerepe van egy bizonyos Ahmed Huber nevu, Svajcban elo, antiszemita erzelmeirol ismert muzulmannak, akinek kapcsolatai vannak az iszlam szelsosegesekkel ,ugyanakkor nyiltan tamogatja a neonaci Nemet Nemzeti Partot/NPD/, valamint az Oszama bin Laden vezette, a szeptember 11-i merenyletekkel gyanusitott al-Kaida nemzetkozi terrorista halozatot.

Szeretnem hallani a velemenyeiteket, akik valami kozelsegbe elik at az antiszemitizmust. S ha tudtok, akar honlapokat is beirni, hogy olvashassuk, mivel is allunk szemben?”

Válaszom ugyanitt:

2002-10-29
„Szeretnem hallani a velemenyeiteket, akik valami kozelsegbe elik at az antiszemitizmust.”

Kedves Avokado!

A fenti sorok által megszólítva érzem magam. Helyesebben részben igen, részben nem. Mint Berlinben élő igen, hisz a berlini rovatban tetted a hírt közzé. Viszont mégsem, mert semmiképpen nem állíthatom, hogy bármilyen közelségben élném át az antiszemitizmust.

Nyilván napokat, heteket lehetne vitatkozni azon, hogy ki zsidó és milyen kritériumok alapján számít/tartja magát annak, mi az antiszemitizmus, meddig egészséges a kritika és honnan számít előítéletnek, mi a tolerancia és mindenkire vonatkozik-e, kit mi sért, stb. Ebbe nem kívánok belebocsátkozni.

Annyit azért mégis elmondok, hogy megfigyelésem szerint ez a kérdés – mint annyi más is az életben – két részre oszlik: van az objektív, tényszerű oldala és van a szubjektív megítélése. Ez utóbbi alakítja jobban a személyes véleményt.

27 éve élek Berlinben. Ez alatt az idő alatt, ha jól összeszámolom, kb. 5-6 alkalommal ért szándékolt és nyílt megjegyzés, atrocitás, sértés külföldi mivoltom miatt.

Engedj meg ezek közül két szemléltető példát.

• Egy lakó, amikor nem akarta beengedni a szerelőnket normál munkaidő alatt a lakásába, a vita hevében közölte velem a következőket: „Lehet, hogy abban az országban, ill. abban a faluban, ahonnan Maga jön, ez így divat, de itt Németországban már megszokhatta volna, hogy európai módon mennek a dolgok.”
• Hasonló ügy okán másik lakó illuminált állapotban éjjel 23.30-kor telefonon reklamált: „Tegnap beszéltem Önöknél valami nővel, aki nem tudott németül, de megígérte ... és mégsem ...!”

Abban nyilvánvalóan egyetértünk, hogy mindkét eset objektívan sértő és megalázó. Mégsem vonnám le azt a következtetést, hogy Németországban állandó és fokozódó idegengyűlölet venne körül. Objektívan mindegyik történet igaz, de a 27 év alatt, mondjuk, 6 ilyen eset talán mégsem minősül többségi véleménynek, tendenciának, leselkedő és növekvő veszedelemnek. Azért sem, mert a „tettesek” minden alkalommal

• Az átlagnál lényegesen primitívebb emberek
• Mindegyiküknél jobban, helyesebben és választékosabban beszélek németül, tehát eleve nevetséges.
• Ismerem azt az emberi reakciót, hogy ha valakit sarokba szorítanak, rúgkapál és igyekszik a gyengébbnek vélten rúgni.

Ez a fenti megítélésem persze szubjektív. Annak ellenére, hogy igyekszem objektív statisztikára építeni. Ismerek szép számmal embereket, akiknek meggyőződésük, hogy őket idegen minőségükben üldözi a környezetük, és szinte vonzzák az ellenséges megjegyzéseket, amelyekben naponta újabb bizonyítékát látják téziseiknek. Vagyis akár ugyanazon objektív eseményeket ki-ki másként élheti meg szubjektívan.

Példáimat tudatosan nem antiszemita megjegyzésekre építettem, mert mindez szerintem a mindenkori előítélet objektív-szubjektív megítélésére vonatkozik.

Elgondolkoztató, mégis, a kérdésedre visszatérve, hogy az említett bemutató hogy-hogy és miért éppen Berlinben volt. Gondolj arra, hogy a magyar írótársadalom színe-java az elmúlt 20 esztendőben mind Berlinbe jött ösztöndíjjal. Hogy messzebbre ne menjek, mint jelenleg friss Nobel-díjasunk, Kertész Imre.

Szeretettel
Pompéry Judit Berlinből

Az eredmény

A szerintem kimondottan objektív hangvételű, mérsékelt és kiegyensúlyozottságra törekvő írásom mára akkora vihart kavart, hogy nagyon. Illetve pontosan akkorát, mint amitől tartottam. Csak a támadások jöttek teljesen váratlan sarokból. Azzal nem számoltam ugyanis, hogy a felháborodás lavináját egy a kérdésben szerintem személy szerint egyáltalán nem érintett kaliforniai magyar hölgy fogja indítani. Andrea talán annyiban érezhette mégis érintve magát, amennyiben más témákban már korábban is próbáltam mérsékeltebb ítéletalkotásra bírni, amikor egyedi tapasztalatok alapján hirdetett ítéletet. A hölgy tehát egy-két órás délnémet látogatása alatt az utcán sétáló „rengeteg” arab láttán állítja, hogy Németország antiszemita, az arab terroristákat szociális segéllyel támogatja, és szerinte köztudottan itt él a legtöbb arab. Egyáltalán, egész Európa eladta magát az araboknak, mert nem áll egyértelműen a Bush elnök által tervezett iraki háború mellett.

Ennyi demagóg baromsággal rendszeresen képtelen vagyok szembeszállni, ez ellen védtelennek érzem magam. Tapasztalatom szerint ha valaki ilyenkor ésszerűen érvel, további demagóg okfejtést arat dupla terjedelemben. Ha viszont nem szól az ember, akkor - látszólag legalább is - győzött a butaság.

Hála Istennek mások is hozzászóltak és „helyretették” Andreát. A dolog végül oda jutott, hogy a MON legutóbbi többségi döntésére hivatkozván a főszerkesztő lezárta a vitát és törölte a további hozzászólásokat. Ez eddig korrekt és helyes. Úgy határoztunk ugyanis, hogy nem politizálunk. (Ebben a döntésben nagy szerepet játszott a politikába belebukott korábbi magyarnyelvű nemzetközi Internetes fórumok sorsa.)

Facit

Sajnálatos módon továbbra sem lehet az antiszemitizmusról vitatkozni, eszmét cserélni. Nagy kár. Szerintem nagy szükség lenne a zsidó-keresztény párbeszédre. Az EPMSZ* legutolsó 10 esztendejében ez, mint lehetséges konferenciatéma, visszatérő módon felvetődött, majd elvetődött. Most ismét előkerült. Korábban magam is támogattam, mert mindig is szükségét éreztem a dialógusnak. De be kellett azonban látnom, hogy amíg nincs teljes szembenézés a múlttal, de a jelenlegi gyakorlattal sem, amíg nincs meg a készség mindkét oldalon az őszinteségre és a kritika elfogadására, amíg változatlanul előítéletek tombolnak és amíg a kérdéseket változatlanul a political correctness gyakorlata szerint lehet csak kezelni, addig nem jön, mert nem jöhet létre valós párbeszéd. Nagy kár, mert egyre égetőbb szükség lenne rá.

 ----------------------------------------
* EPMSz: Európai Protestáns Magyar Szabadegyeten - Svájcvan bejegyzett magyar kulturális egyesület könyvkiadással és éves konferenciákkal

2002-10-29

I.

Moszkvai volt munkatársam, jelenleg inkább barátnőm és egyetlen keresztlányom anyja ma ismét depresszív volt a telefonban. Igen-igen, a túszdráma rémes, de azért vannak más, a világ érdeklődésére kevésbé igényt tartó, de őt mégis jobban érintő problémák is. Férje, Alik kb. 6 hete autóbaleset áldozata lett.

Tényállás:

a hatsávos úton éjjel szemből eléjük vágódott egy kocsi, amelynek részeg vezetője keresztben átszelte a hat sávot. Fordult, billegett, majd frontálisan összeütközött a szabályosan haladó gépkocsival, amelyben Alik a vezető mellett ült utasként.

Eredmény:

bordatörés, jobb csípője kificamodott. 4 hét kórház után egyelőre két hete otthon fekszik. A dolog időbeni kimenetele még nem tisztázott.

Szerencse:

• nem ő vezette a kocsit
• nem az ő kocsija volt

Pech:

• A részeg vezetőnek sikerült megvesztegetni a rendőrt és a helyszíni jegyzőkönyvben az áll, hogy józan volt.
• A részeg balesetet okozó haverjai felkeresték Alikot a kórházban és megkérdezték, mennyiért hajlandó hallgatni. Alik megmondta, hogy előreláthatólag mekkora keresetkiesés fogja érni. A haverok tudomásul vették, majd távoztak. Azóta semmi. Pénz se.
• Alik nem volt bekötve, mint általában senki Oroszországban.
• A munkaszerződés alapján nem jár neki betegellátmány
• Éjjel kettőkor a dolog nem minősül üzemi balesetnek
• Alik minden bizonnyal el fogja veszíteni az állását, ahol szerződése amúgy is dec. 15-ig szól csak.

Tanulság:

semmi. Mindez „normáljno”, ahogy a helybeliek mondják. Szerintem Alik legközelebb sem lesz bekötve. A család csak azon mérgelődik, hogy mindez komoly anyagi megterheléssel járt eddig (kórház), és jövedelem kieséssel fog járni, majd bírósági hercehurcával tanúként. Eddig „normáljno”, avagy Insallah, ahogy a mohamedán világban mondanák. A sors egyetlen igazságtalansága, hogy a részeg és haverjai szemmel láthatólag nem fizetnek.

II.

Vera barátnőm ugyancsak ma mesélte, hogy egyik unokaöccse szintén áldozata volt a moszkvai túszdrámának. Hála istennek élve kikerült. Vera büszkén számolt be, hogy TV-sztár lett a fiúból, akinek a nyilatkozatára Putyin két napja lépten-nyomon hivatkozik. Azt mondta a srác a riporternek: „Rémes volt, nem hittük, hogy élve kikerülünk. Mégis biztos voltam mindvégig benne, hogy a terrorizmusnak nincs jövője.” No, ez így persze kellőképpen plakatív és kitűnően idézhető. Mondom Verának, hogy szép-szép, hogy idézi, miközben tömegesen haltak meg emberek, mert azt viszont sem Putyin, sem a hatóságok nem árulták el, hogy milyen gázzal dolgoztak. Vera nem értette a kifogásomat. Hogyhogy milyen gázzal? Hát hadi ideggázzal. És örülni kell, hogy egyáltalán akárhány túlélő volt, mert minden túsz biztos volt benne, hogy nem éli túl. Valamennyi áldozat mindig van!

Meg kell jegyeznem, hogy Vera több nyelven beszélő közgazdász, egy német bank alkalmazottja, több évet tanult, élt külföldön, férje egyetemi tanár, az Orosz Tud. Akad. Tagja. Moszkvai barátaim között a legtájékozottabb, műveltebb, színvonalasabb réteghez tartoznak.

10 évig volt irodám Moszkvában. Tulajdonképpen engem már nem lehet meglepni. De megint elgondolkodtam. Hát mit akarunk mi itt a mi enervált, elkényeztetett, nyugati demokrata ideálokon nevelkedett felfogásunkkal? Ahogy látom, ez a fennköltebb – vagy magát annak tartó – nyugati szemlélet a hülyébb. Mint a gyerek, hisz a fekete-fehérben. Igazságot akar tenni!

Honnan vesszük magunknak a jogot, hogy kívülről akarjuk megmondani az orosz-csecsen konfliktusban, hogy kinek van igaza és mit kell csinálni? Az egyik egy demokráciát, szabadságot, emberi jogokat alapvetően nem ismerő 500 éve feudális társadalom, a másik pedig még ennél is sokkal archaikusabb, a vérbosszú alapján álló, egymással véres torzsalkodásban élő, de mindenképpen az ököljogot alkalmazó törzsszövetség. Ahol nem emberi életen, értékeken, jogon megy a vita, hanem klánok anyagi érdekeiről van szó és a presztízsről. Ez utóbbi mindkét félre vonatkozik.

A presztízs, az pedig rémes. Mint a mohamedán világban általában, az utolsó lélegzetig harcolni kell, mert a kompromisszumkészség a másik fél szemében a gyengeség jele. Még hogy érdekegyeztetés?! Meg teamwork, csapatmunka?! Ez mind a demokrácia köntösébe bújtatott huncut praktika. Amíg nem tisztázott, hogy ki a győztes, ki a főnök, milyen a „Hackordnung”, addig nincs nyugalom. Kár, hogy Szilágyi Ákos csak magyarul publikál. Kötelező olvasmányként előírnám Schrödertől Bush-ig az ú.n. fejlett világ politikai képviselőinek.