2002-10-21

Még sohasem írtam naplót. Ezt aztán gyakran sajnáltam, mert abból nyilván játszi könnyedséggel lehet eseményeket rekonstruálni. Évek múltán is. Mert ugye ki a fene emlékszik arra, hogy amikor, ... mikor is? Kivéve az öcsémet, de az más, mert Gábor autista, ő mindenre emlékszik, főleg, ha az számokhoz kötődik. És irigykedtem azokra, akik annyi önuralommal rendelkeznek (az én szememben ez önuralom kérdése), hogy egy életen át kényszerítik magukat a rendszeres önvizsgálatra, valamint az eredmény könyörtelen feljegyzésére. Mert úgy képzelem, hogy egy naplóban, amit elsősorban önmagának ír az ember, könyörtelenül őszintének kell lenni.

Így hát most teszek egy próbát. Egy hétre. Ha megtetszik, akár folytathatom is. Végtére mások is ezen a fórumon kezdték immár önálló web-magazinná terebélyesedett naplójukat. Hátha belőlem is lesz híresség, ki tudja. Persze, persze, igyekszem szerény maradni. Az első gond rögtön a kérlelhetetlen őszinteséggel van. Más is olvassa, tehát nem lehet mindent kiteregetni. Talán akkor nem is kell olyan könyörtelennek lennem önmagammal szemben? Ez már rögtön szimpatikus. A következő napok mozgalmasnak ígérkeznek, ezért várhatólag lesz miről beszámolni. Akkor kezdhetjük:

A hét folyamán visszatért az időjárás a megszokott kerékvágásba. Ez azt jelenti, hogy a múlt heti évszakhalmozás után (rozsdavörös őszi lombokon, virágokon 3 cm hótakaró, az elmúlt 170 év fagyrekordja) maradt ismét csak a rozsdavörös, meg az eseti napsütés, hó nélkül. Így ma kihasználtuk az alkalmat és meglátogattuk barátainkat a Schulzenhofon. Ez a csodálatos idill az Uckermarkban, Berlintől kb. 130 km-re Északkeletre fekszik: régi, részben romos udvarház a megfelelő gazdasági épületekkel a falutól távolabb egy kis emelkedőn, kilátás a közeli tóra. Szomszédok az őzek, látni még szántót, legelőt, kisebb erdőséget, valamint néhány tehenet és lovat a horizonton. A teraszon egész nap süt a nap (ha süt). Csend.

A Schulzenhof története, birtokviszonyai tipikusan szocialista sztori az NDK-ból, de erről majd máskor. Pia textiltervező, férje, Herbert építész. Mindketten keletiek, vagyis „oszik”, ahogy ezt errefelé mondják. De így ez nem igaz, mert Herbertnek a rendszerváltás előtt alig egy-két évvel valahogy sikerült elhagynia az NDK-t. Ez további pályafutására – sose hinné az ember – duplán volt negatív hatással. Eleinte ugyanis az akkori Nyugatberlinben kétkedve fogadták, a keleti diploma nem sokat ért a szemükben. Alighogy beilleszkedett, megvetette a lábát, jött az egyesülés. Ezután nyugaton azonnali hatállyal a political correctness nevében a megbízásokat keleti építészeknek ítélték oda. (Herbert várostervezéssel foglalkozik) Ő ekkor már nyugatinak minősült. A keleti tartományokban pedig a döntést hozó köztisztviselők keletiek maradtak, akiknek szemében Herbert egy rohadt áruló, aki lelécelt, míg a többiek kitartottak. Ezek az érzelmeken alapuló előítéletek majdnem olyan atavisztikusak és megmásíthatatlanok, mint a mai magyar pártok szimpatizánsainak egymás iránti érzelmei.

Herbert boldogtalan a legújabb választási eredményekkel. A német gazdaság jelenlegi súlyos helyzetében a szociáldemokrata-zöld koalíció szerinte képtelen lesz azokkal a nehézségekkel megbirkózni, amelyeket ugyanez a kormány gerjesztett az előző négy évben. Neki ez személy szerint azért hátrányos, mert sokévi talpalás, újrakezdés után végre három nagy megbízása van egész villanegyedek, városrészek építésére, de mit sem ér a megnyert tender, ha pénzhiány miatt nem realizálódnak a tervek.

Ma hallottam a rádióban egy érdekes kommentárt. Eszerint Wolfgang Clement, az új kabinet gazdasági csúcsminisztere, aki köztudottan nem sokra tartott eddig egy fővárosi karriert, azért cserélte volna föl mégis Északrajna-Westfália miniszterelnöki pozícióját a berlini bársonyszékre, mert az SPD az ő személyében kívánna utódról gondoskodni abban az esetben, ha esetleg Schröder nem tudná kihúzni a következő választásokig. Vagyis több igazság lehet az ismét ellenzékbe került kereszténydemokrata vádaskodásokban, mint azt eddig a honpolgár hitte.

A német választási eredmények különben hasonlatosak a májusi magyar helyzethez. A kormánykoalíció éppen olyan minimális többséggel nyerte meg a választásokat, mint a jelenlegi magyar kormány, tehát a parlamenti támogatottság vitás kérdésekben ugyancsak kérdéses. Az első próbatétel a pótköltségvetés lesz. De most itt nem akarok gazdasági elemzésekbe és prognózisokba bonyolódni.

Nota bene, hogy mi a súlyos helyzet, az relatív. Azt hiszem, Magyarországon mindenki boldog lenne, ha az ország gazdasági helyzete az EU-ba való belépés küszöbén csak ennyire lenne súlyos. Persze, könnyebb annak súlyosnak lenni, aki már benne van.

A közhangulatra, a pártpolitikai harcokhoz való viszonyra a következő ma hallott vicc a legjellemzőbb:

Mi a különbség az optimista és a pesszimista között? Az optimista meg van győződve róla, hogy a lehető legjobb kancellárja van az országnak. A pesszimista attól tart, hogy az optimistának igaza van.

Várok arra a napra, amikor Magyarországon csak hasonlóan maliciózus kommentárt lehet majd hallani a mindenkori választások mindenkori eredményét illetően. Bár már a mai napon így lenne!