2028.03.05.
Foto: Der Tagesspiegel
Félrevezető az alcím. Inkább úgy kellene mondanom: Ami nem derült ki. T.i. hogy ki az „Alexander” néven nyilvántartott besúgó, vagy ahogyan STASI-nyelven hívták, IM (inoffizieller Mitarbeiter = nem hivatalos munkatárs.) Mindenesetre egyik sem az általam meggyanúsítottak közül. Nyilvánvaló, hogy kicsoda, de nem ismerem. Erre a fordulatra nem voltam felkészülve.
1985-1988 között két és fél évig a WAN GmbH munkatársaként rendszeresen jártam az NDK-ba (Lásd 1. fejezet). Feladatkörömhöz tartozott többek között a Olympus japán cég által szállított orvosi eszközök szervizelésének lebonyolítása. A meghibásodott kórházi műszereket a fővárosban központilag javították. A nyugati gyártmányokat is itt gyűjtötték össze. Az endoszkópokat, pl. fennforgás esetén én ott átvettem, a WAN Nyugat-Berlinből postán továbbította az Olympus Hamburgban székelő európai képviseletének szervízhálózatához, majd javítás után ugyanígy kerültek vissza.
Szemben a külkervállalatok agyonellenőrzött munkatársaival, akiket mint hivatalosan nyugati munkakapcsolattal rendelkező embereket nyilvántartott a STASI, és akikkel soha nem lehetett négyszemközt szót váltani, így nem is alakulhatott ki egyikkel sem emberi kapcsolat, a fenti karbantartó központ kedélyes adminisztratív vezetője maga és a nála tett látogatások számomra kimondott felüdülést jelentettek. Korban, végzettségben, érdeklődésben hozzám hasonló, határozottan szimpatikus elvált asszony volt, akinél szívesen időztem a hivatalos teendőmön túl is. Irodájában egyedül fogadott és ottjártamkor egy-egy csésze tea mellett megbeszéltük a világ állását. Így gyakran szó esett M.o-ról, a kedvenc „nyugati” uticélról is, ahol majdnem minden NDK-s járt, az ottani viszonyokról, a különbségekről, stb.
Ilyen terefere lehetett az 1986. április elsejei is, amelyről az aktámból következtetve Frau Hausmann este beszámolhatott élettársának, aki azon melegében másnap feljelentett a STASI-nál. Előrebocsátom, soha nem találkoztunk, tehát személyesen nem ismertük egymást, nem emlékszem, hogy tudtam-e egyáltalán a létezéséről. „Alexander” azt állította, hogy én 100%-osan biztos tippel rendelkezem a magyar zöld határt illetően, tudomásom van róla, hogy Magyarországon át sok NDK-s menekül Nyugatra, továbbá felajánlottam segítségemet disszidálási szándék esetén. (A szóbeli információ alapján készült feljegyzésben nevem kérdőjellel áll és csak hangzásban hasonlít, később a Stasi beazonosított.) Hogy ez nevetséges, szemenszedett hazugság, arra, gondolom, nem érdemes itt szót vesztegetni. Innentől számomra a dosszié elsősorban érdekes esettanulmánynak minősült.
Utólag óvatosnak tűnik nekem a besúgó, mert azt nem állítja, hogy barátnőjét személy szerint bármire is bíztattam volna, csak általában felajánlott segítségről szól. A körülmények arra engednek következtetni, hogy „Alexander” élettársa tudta nélkül, annak háta mögött jelentgetett. Később privát okokra hivatkozva beszünteti a tájékoztatást. A feljegyzésekben több helyen is olvasható, hogy a kapcsolattartó STASI-tiszt informátorát maga is enyhén szólva megbízhatatlannak tartja.
Mindenesetre ez az eleve kétes hitelességű, harmadkézből származó információ elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy „Ajánló” címen a STASI aktát nyisson rólam/nekem, ill. az ügynek. Készül egy 10 pontból álló akcióterv a velem kapcsolatos teendőkről: ezek konkrét, a STASI különböző részlegeire kiszignált, határidővel ellátott feladatok. Innentől fogva tehát egy ezzel (is) megbízott szakgárdája széles körben nyomoz utánam, figyel, megfigyel, követ, fényképez, jelent. Megdöbbentő a mindenre kiterjedő alaposság, az egymás ellenőrzése, úgy az informátorokkal mind a saját főállású munkatársakkal szembeni bizalmatlanság, feltűnő, hogy (nyilván az áttekinthetőségtől való állandó félelem miatt) csak részfeladatokat osztanak ki, nincs egyetlen ember a jelentők között, akinek átfogó képe lenne, ez áltzalános információhiányhoz vezet, ami aztán sziszifuszi, időigényes és fölösleges kulimunkát generál, végül az így automatikusan kialakuló szisztematikus papírtigris messzemenő értelmetlenné válik.
Utólag meglepetéssel konstatáltam, hogy a lényegre vonatkozó összes információjuk mindvégig ebből az egyetlen, harmadkézből jövő forrásból származik. Azt nem ellenőrzik le, sem az általam felkeresett emberekkel, sem velem nem vették fel direkt a kapcsolatot, amit – nyilván önmagát leadminisztrálandó – írásban indokolva dokumentál a nyomozótiszt. Így nem is értem, honnan reméltek bizonyítékokat.
Betegre nevettem magam azon, hogy mennyi ember mennyi időt áldozott rám, ill. velem kapcsolatos kézenfekvő, az NDK szervek előtt messzemenően ismert összefüggések kiderítésére. Miután Frau Hausmann munkahelyén keresztül beazonosítottak, elkezdték különböző nyomozók figyelni, hogy melyik határátkelőhelyen milyen rendszámú kocsival léptem be és ki, továbbá kik ültek velem egy autóban, azok még milyen más kocsikon jártak ki-be, amelyekben ismét ki mindenki ült még, stb. Emögött valamilyen konspiratív módszert tételeztek fel. Találtam egy lepedőnyi táblázatba szedett adathalmazt, amely a fenti autó-ember-határátkelőhely-kapcsolatot szedi „rendszerbe”. (Nem volt benne rendszer.) Ma ezt egy Excel-táblázatban tartanák nyilván, akkoriban kézzel készítették. Bele is unt a szerencsétlen, mert amikor eljutott odáig, hogy biztonsággal állíthatta, miszerint én összesen öt kocsival jártam az NDK-ba, amelyekben azonban mások is ültek, akik még, ...., és akik közül tizenötöt itt, másik ötöt ott tart nyilván a STASI, ..., szóval eljutott 24 személyhez és összesen 51 gépkocsihoz, nos, itt áttekinthetetlenség miatt feladta. Ez a nem-áll-arányban-indok is szorgalmasan le van papírozva.
Akiket rám irányítottak, azoknak érzékelhetően semmi egyéb velem kapcsolatos összefüggésről nem volt szabad tudniuk. Erre következtetek a jelentések szövegéből. A szorgosan körmölők megállapították, hogy a fenti táblázatba szerkesztett legtöbb kocsi a WAN tulajdonát képezi. Szorgalmi munkával kimásolták a WAN cégbejegyzését, tevékenységi körét. (Ezek szerint nemcsak az irodalmat és a tudományt, még a kémelhárítást is kilóra mérik. Feltűnő az álinformáció, a szövegpótló terjedelem mennyisége.) Lejegyzik, hogy a sok WAN-munkatárs rendszeresen kirajzik az egész NDK-ba, a gazdaság minden területén ápolnak kapcsolatokat iparvállalatokkal, de a jegyzetkészítő számára érthetetlen és nyomon követhetetlen, hogy kinek mi a szakterülete, illetékessége, kihez, miért, hová jár. Ezt különben bármely külkervállalattól megtudhatták volna. Még egyszerűbb: a WAN a később elhíresült Schlack-Golodkowski-impérium, a KOKO cégeinek egyike volt, s mint ilyen, az NDK tudtával és kegyéből létezett. Vagyis semmilyen titok nem övezte. Úgy hogy nem kellett volna újra felfedezni Amerikát, ha Colombus azt már egyszer megtalálta.
Aztán lehettek olyan főállású árnyékok, akik a mindenkori határon álltak készenlétben és bizonyos rendszámokat követtek, miközben vélelmezhetőleg nem tudták, hogy miért. Ezért találhattam többször is olyan megjegyzést a jelentésekben, hogy jöttem ekkor, mentem ide, majd oda, közben KRESZ-szabálysértően megfordultam, aztán amoda, végül elhagytam, ... De hogy kivel mit beszélhettem meg, mikor csak 15-20 percet tartózkodtam az egyes épületekben, ezt a megfigyelő elképzelni sem tudja?! (Ezek külker. vállalatok voltak, ahol leadtam, átvettem, egyeztettem, ... mikor mit, a munkakörömből adódóan. Vajon milyen konspiráció lehetséges d.e. 10 és 12 között az általuk is dokumentált Intermed, GERMED, stb. cégeknél, ahol a recepción túl sose jutott élő külföldi, ott pedig állandó megfigyelés alatt állt?)
Máshol azt írják, hogy elvesztették a nyomomat?! (A rossz útburkolat és a közlekedési rendőr konzekvens büntetésétől való állandó félelem miatt nyugati kocsi nem-igen cikázott a városban akkoriban.) Ismét másutt az áll, hogy látták az Oderberger Strasse-n parkoló kocsimat, átraktam a csomagtartó tartalmát, de hogy hová mentem, honnan jöttem, azt nem tudják. A srácok szintén emberek, gondolom, nem tengett bennük se túl a munkamorál. Így történhetett, hogy az első részben említett Herr.H. nem került képbe. Ugyanis az Oderberger Strasse-n életemben egyetlen egyszer parkoltam, amikor H-hoz mentem látogatóba.
A jelentések a folyamatos megfigyelés és akribikus jegyzetelés ellenére felületesek. Vagy legalább is szerzőik nem ismerik eléggé a jogszabályokat, de minimálisan provinciálisak. Többször írják – mintegy e mögött is konspirációt feltételezvén –, hogy ugyan állítólag férjnél vagyok, de lánykori nevemet használom, máshol hogy noha férjem nyugat-berlini, én az NDK-ba mégis magyar útlevéllel járok. (Ezek szerint nem tudták, hogy nem törvényszerű az azonos vezetéknév, ill. az NSZK-ban nem jár a külföldi házastársnak automatikusan állampolgárság.)
Dalos György író a saját STASI-aktáival kapcsolatban beszámol az elharapódzó pontatlanságról. Ezt én is megerősíthetem. Az „árnyékok”, feltételezem, nem tudják, kit is figyelnek, ezért mindig „pontos” személyleírást adnak rólam. Ezekből a következő tendencia olvasható le: idővel növök, soványodom és öregszem. A jelentő nem lenne azonos azzal, aki a sztárfotókat lövi rólam? A képeken látni, hogy határozottan fiatalabb vagyok a leírtnál! (Megjegyzem, ez utóbbi bosszantott a legjobban. Bár lehet, hogy nem kellene utólag mellre szívnom.)
Megállapítják ugyan, hogy alapvetően munkám jóvoltából járok az NDK-ba, de szorgosan felgöngyölítik a megfigyelt négy magánkapcsolatomat is. Jut eszembe, az ötödiket ezek szerint nem vették észre! Jártam még egy varrónőhöz ruhát csináltatni. Ő nem szerepel a listán. Ez utóbbi tény arra utal, hogy a privátútjaimat kizárólag a befutott és kiértékelt adatokból rekonstruálhatták. (Nem hiszem ugyanis, hogy követtek volna Lipcsébe, Mecklenburgba, bárhová a városon kívül.) Minden beutazónak a vízum igénylésekor meg kellett adnia uticélját, ill. hogy kihez megy, feltüntetvén a barát/rokon/ismerős címét és születési adatait.(!) (Ez utóbbi nyilván a személyi szám segítségével történő könnyebb beazonosításhoz volt szükséges.) Én ekkor üzleti, hivatalos vízummal rendelkeztem, rám ez az előzetes adatnyújtási kötelezettség nem vonatkozott. Viszont – és itt lép be az egy-autóban-több-ember-táblázat a képbe – férjem vízumkísérő sajtcédulájáról kiderült, hogy hová mentem vele együtt. A varrónőhöz, pl. nélküle jártam, az ő neve, címe nem fordult elő semmilyen kitöltött papíron.
A sok megfigyelés, követés, kapcsolatrendszerem feltérképezése eredményezett egy váratlan és nem szándékos mellékvonalat. Szóval NDK-beli magánszférám egyik része egy nyugdíjas házaspár, akikkel egyetemista koromban idegenvezetőként barátkoztam össze. Pótlányuknak tekintettek és érzékelhetően szívesen vették volna, ha kialakul valami köztem és az akkoriban az NVA (NDK Néphadsereg) ösztöndíjával tolmácsnak tanuló fiuk, Gerd között. A srác – szemben a melegszívű, közvetlen és minden NDK merevséget nélkülöző szülőkkel – nekem kimondottan antipatikus volt, és már 20—22 éves korában megtestesítette a színtelen szagtalan, merev NDK-funkcionárius prototípusát. A szülők később nagy keserűséggel mesélték, hogy feleségül vette egyik kádercsaládból származó, vonalas évfolyamtársát, Rostockba költözött és a haditengerészet kötelékébe lépett. Külföldre is utazó tolmács („Reisekader”) minőségében államtitkok tudójává („Geheimnisträger”) vált, ezért szükségszerűen szűk korlátok között mozgó, társaséletet nélkülöző, visszavonultságban él családjával. A szülők egyetlen öröme az unoka, de a fentiek miatt a kisfiút is csak ritkán látják.
Az asszonyt időközben agytumorral leszázalékolták, nyugdíjas lett és mint ilyen, „már idő előtt”, szokatlanul fiatalon utazhatott nyugatra. (A nyugdíjasok kaphattak útlevelet, mert az állam az ő esetükben nem félt a disszidálástól, sőt, ha valaki kintmaradt, annak felszabadult a lakása és nem kellett többé folyósítani számára a nyugdíjat.) Gerd, miután erről értesült, egy szép napon felszólította az anyját, hogy az fia szakmai továbbjutása érdekében adja vissza vágyva vágyott friss útlevelét és mondjon le a jövőben nyugat-berlini látogatásairól. Ekkor a csalódottság nyílt ellenállásba csapott át: Inge határozottan visszautasította ezt az életébe súlyosan beavatkozó követelést, és ez persze nem tett jót a családi harmóniának. A meny többször felhánytorgatta hiányzó loyalitását, miközben ritka látogatásai során mégis elvárta a kávé, csokoládé és mosópor formájában megjelenő nyugati „luxusadót”, és ebben nem érzett ellentmondást. Inge legalább is így számolt be nekünk a gyér és hűvös kapcsolatról. Talán ezért is ragaszkodott fokozottan hozzám, hozzánk.
Megvallom, gyarló ember vagyok. Aktám olvasása során nem csekély kárörömmel töltött el, hogy Gerd, aki a katonai ranglétrán a 80-as években már a haditengerészet főnökének adjutánsává lépett elő, sűrű magyarázkodásra kényszerült miattam. Nota bene, erről a magánkapcsolatomról tudhatott a STASI a legtöbbet, mert Ingével – a „cég” által is olvasott – levélváltásban álltunk, amire a jelentések utalnak. Arról nem szól a fáma, hogy a haditengerészeti adjutánst közvetlenül vagy közvetve disszidálásra buzdítottam volna, ami nem csoda, hisz nem is találkoztunk, de – tudtomon kívül – enélkül is eléggé kényelmetlenné váltam számára.
Egyáltalán, semmilyen felbujtási gyanút nem tudott megerősíteni az egy éves megfigyelés. A bizonyíték hiányán túl az akta, aktám lezárásának másik lényeges oka, hogy az egyetlen forrás és terhelő tanú egy idő után nem állt többé rendelkezésre. Részletekről nem szólnak a papírok, minden logikusan következik abból, hogy egy idő után szétment a barátság. Ami pedig akkor következett be, amikor Frau Hausmann számára kiderült, hogy a férfi meleg. Erről a fordulatról egy későbbi insider pletykából értesültem, ami elég valószínűnek tűnt. Utólag összerakva a képet feltételezhetőleg a szexuális orientáltság lehetett "Alexander" gyenge pontja, ami a STASI számára – rámnézve csak átmenetileg – presszionálhatóvá tette. Hangsúlyozom, ez csak feltételezés korábbi ismereteim és az olvasottak alapján, de jellemző.
Szép, kerek történet – ez a sok hűhó semmiért. Miközben semmi esetre sem teljes. Mert most változatlanul itt állok bizonytalanul, gyanúperrel a szívemben, hisz semmi nem került elém, ami 1986 áprilisa előtt, ill. 1987 májusa után lett volna velem kapcsolatos.
