2008.02.24.
Foto: https://www.stasi-unterlagen-archiv.de/archiv/standorte/berlin/
A tapasztalatok szerint az ilyen terjedelmű anyag elolvasásához általában két óra szükséges, de számítsak kicsivel többre, mert utána még megbeszéljük a találtakat. Előzetes telefon-felvilágosítás és egyeztetés után tehát bementem.
Az épületkomplexum maga egy ronda szocialista tömb Berlin kellős közepén, az Alexanderplatz-on. A portásnál név szerint kell jelentkezni, akinek az ügyintéző jövetelemet előre jelezte. Ennek megfelelő az adminisztráció: kilét igazolvánnyal bizonyítandó, kartotékból a látogató kártyácskája kihúzatik, mindkettő alapján a portás A6-os formátumú látogatócetlit tölt ki, telefonál. Majd kordon előtti várakozás. Ehhez üzemi étkezdei asztalok, székek, továbbá az intézet munkájáról képernyőn lehívható információ, valamint különböző általános prospektusok és rendezvényekre szóló meghívók állnak a látogató rendelkezésére. Egy NDK szobrásznő, a 80-as évekből származó, Kovács Magit késői szobrait idéző bronzplasztikái lazítják a posztszocialista teret. Vitrinnyi ablakfront nyílik a förtelmes környékre. Egy januári szerdán délelőtt egyedül állok itt.
Kb. 10 perc múlva megjelenik a számomra illetékes ügyintézőnő és liften felkísér a 4. emeletre. Végtelen, frissen renovált, sivár folyosókon megyünk érzésem szerint körbe. Bevisz egy nagyobb helységbe, amely ruhatárként szolgál a városi uszodákból ismert szekrényekkel. Frau P. leültet egy asztalhoz és felvilágosít a viselkedési szabályokról: Szekrénybe kell zárnom minden holmimat, az aktatáskát, táskát is, telefon kikapcsolandó. Az olvasóteremben tilos minden hangos szó, továbbá enni-inni is tilos. Ide azonban bármikor visszajöhetek, ha megéhezem vagy -szomjazom.
Majd elmagyarázza a talált 152 oldal jellegét, azok milyen akció keretében születtek, hogy nem minden papír eredeti, a másokra vonatkozó adatokat olvashatatlanná tette a másolatokon, ill. hosszabb terjedelem esetén az engem nem érintő részeket letakarva másolta őket. Minden eredeti is az aktában van, de borítékban, sok gemkapoccsal lezárva, ezeket tilos kinyitnom. A rólam jelentő besúgót a STASI „Alexander” álnéven vezette. Ha nem jönnék magamtól rá kilétére, kérvényezhetem személye nyilvánossá tételét, ehhez létezik egy külön nyilvántartás, egy „fordító”-névsor. Kérhetek továbbá fénymásolatokat, amihez a mellékelt nyomtatványt kell kitöltenem. Addig olvashatok, nézelődhetem, ki-bemehetek, ameddig kedvem tartja. Ha bármi gondom lenne, a teremőrrel üzenhetek neki. Ha kész vagyok, értem jön és utána kiértékeljük az egészet, ill. megbeszéljük az esetleges további teendőket.
Innen újabb gyalogséta után jutunk el az olvasóterembe: A foyer-ból már ismert asztalok mögött itt csak egy-egy szék áll. Minden asztalon általános információ az intézményről, a betekintés szabályairól és mikéntjéről, a STASI adattárolási szokásairól, a speciális „Rosenberg” aktákról. Az első és nagyobb asztalnál ül a felügyelő munkatárs. (Később tapasztalom, hogy a rend őrei idővel váltják egymást.) Mikor beléptem, egy 60 körüli hölgyet láttam, aki vékonyabb füzetnyi papírok között lapozgatott. Később egy másik, idősebb hölgy csatlakozott hozzánk. Az ő több iratrendezőt megtöltő aktáit egy kerekes kocsin tolta be ügyintézője. Az én dokumentumaim terjedelme így pillanatok alatt relativizálódott.
A 152 oldal egyetlen ügy, az ú.n. „Ajánló” (ez én volnék) fellelt anyaga, amely 1986 április 2-tól 1987. április 29-ig kíséri végig az NDK-n belüli tevékenységemet. A lényeg röviden: egy be/feljelentés alapján a STASI aktát nyitott rólam, amelyet egy évvel később eredménytelenség végett lezárt.
Frau P-nek igaza volt: a könyvnyi papír ellenére nem sok a rólam összegyűjtött információ. A hivatalos feljegyzések több példányban készültek és illetékesség végett a STASI megfelelő tevékenységi ágazatai, osztályai, kerületi, területi kirendeltségei automatikusan másolatokat kaptak. A névre szóló keresésnél minden lehetséges forrásból az összes feltalálhatót egybegyűjtik. Ennek eredményeképpen különböző lelőhelyekről gyakran ugyanaz a jelentés bukkan elő (van, ami háromszor is), így a 152 oldalból valós, új információt megközelítőleg talán 30 tartalmaz. Mégsem unalmas az olvasás, mert pont ezekből a másolatokból válik követhetővé a szervezeti struktúra, derülnek ki a keresztkapcsolatok, a „cég” mindent behálózó mivolta, a rendszer bürokratikus nehézkessége, alapossága, a sziszifuszi munka értelmetlensége.
Ma antikvár jellege van ennek a rengeteg, főleg mechanikus írógépen pötyögtetett anyagnak, amely tartalmaz nyilvántartási kártyákat, pecsétes hivatalos jelentéseket, „gyalog” gyártott statisztikai táblázatot, de akad közte kockás papírra kézzel írt több oldalas portásjelentés, titokban felvett fekete/fehér fénykép, stb. Egy ma már visszahozhatatlanul távolinak tetsző, letűnt idő levéltári anyagát tartom a kezemben, a rettegett állam az államban tárgyi bizonyítékait. Megannyi gépelt lap indigóval készült 4.-5., ezért rendszerint olvashatatlan példányai, stencilen vagy ormiggal sokszorosított nyomtatványt – megannyi a mai webvilágban kőkorszaki adathordozó. Pl. egy három oldalas belső jelentést, amely összefüggéstelen mondatokból áll. Egy órával később bukkanok az eredetire egy másik fő/alosztály anyagában: Aha, tehát kérdőív, de vélhetőleg takarékossági okokból az n-edik indigós másolathoz sima papírt használtak, amely a kérdéseket – nyilván örökké ugyanazok – nem tartalmazza, csak a válaszokat. Eszembe jut a Habsburg világ és a cári Oroszország titkosrendőrsége. Akkor még nem volt se írógép, se indigó, kézzel körmölték a jelentéseket és azok másolatait is. Az lehetett csak igazán kulimunka! No, de nem azért vagyok most itt, hogy posztum sajnáljam a STASI-t.
Kb. kétórai olvasgatás, jegyzetelés, elmélkedés után úgy érzem, hogy mindent tudok, ami az „Ajánló” anyagából kiderül. Frau P. értem jön, egy újabb, üres tárgyalóhelységbe megyünk, ellenőrizi, hogy jól adtam-e meg a fénymásolati igényemet, majd érdeklődik, hogy akarom-e „Alexander” kilétét megtudni. Nemleges válaszomnak örül, hisz ezzel munkát takarítok meg neki. Tudni akarja, hogy hogyan hatott rám az egész, kívánok-e ellenbeadvánnyal élni. Jogomban áll ugyanis, ha valami becsmérlőt, emberi önérzetemben sértőt találtam volna, írásban kijelenteni, hogy az nem igaz. Kitör belőlem a nevetés. A tény, hogy most itt ülök, az emberi önérzetet alapvetően sértő titkosszolgálati rendszer eredménye. Igen-igen, ill. nem, arról van szó – magyarázza –, hogy tiltakozhatom, ha, pl. olyat írtak volna rólam, hogy homoszexuális lennék, esetleg bérgyilkos. (Sajátos ez a párosítás.) Nem, nem tiltakozom, ilyet nem találtam.
Hogyan hatott rám? Mert ő az itt eltöltött évek alatt tapasztalt egy s mást. Volt, aki zokogott, más felháborodott. Volt, aki főállású STÁSI-tiszt apját ezekből az aktákból ismerte meg, szóval előfordul itt minden. Nálam nyilván nem kritikus a dolog. Miután ő állítja össze az olvasásra előkészített anyagot, készíti a másolatokat, hivatalból kényszerül annak elolvasására és tudja, hogy mi vár az érdeklődőre. Nem, erre nincs semmilyen szakmai előképzés. Az Intézet megalakulásakor toboroztak munkatárásakat az élet minden területéről. Ő, pl. 17 éve a vendéglátásban dolgozott és úgy véli, korábbi minőségében ma valószínűleg munkanélküli lenne.
Szóval a másolatok pénzbe kerülnek (végül € 5,11-be) és majd hazaküldi postán (ez 4 hétig tartott). Megjegyzi, hogy amit most láttam, az nem garantáltan minden. Fel is írja azonnal, hogy nem tartalmazta a férjemnél anno rólam talált hét oldalt, ennek feltétlenül utánanéz. Ha bárkire gyanakszom, lehet rákerestetni. Ehhez szükséges az illető neve és születésnapja. Csak a név nem elegendő. (Honnan a fenéből tudjam a születésnapját egy már 20 éve nem látott hajdani alkalmi ismerősnek, akinek a nevére is alig emlékszem?) Nem baj, ha eszembe jut, jelentkezzem nyugodtan, pótkérvényt bármikor beadhatok.
Ugyanez vonatkozik a férjemre is. Hogy ő miért nem kapott értesítést? Neki más az ügyintézője. Különben is, aki már élt a betekintés lehetőségével, annak másodlagos kérvénye nem élvez sürgősséget. (Nálam az első két és fél évig tartott.) Mindig fennáll a lehetőség, hogy újabb adalékok bukkannak föl, mert a STASI által utolsó pillanatokban széttépett (a kisteljesítményű papírzúzdák 1989 novemberében néhány nap alatt felmondták a szolgálatot) és zsákokba gyűjtött, de idő hiányában kidobásra már nem került papírok feldolgozása évek óta folyamatos. Vagyis a dolgok jelenlegi állása nem végleges.
Azzal az érzéssel hagyhattam el három óra után a házat, hogy az ügynek koránt sincs vége. Ill., hogy Frau P. munkahelye még hosszú évekig – előreláthatólag nyugdíjazásáig – biztosítottnak tűnik.
folyt. köv.)
http://pomperyberlin.nolblog.hu/?post_id=34801
