2002-11-27

A minap írtam egy kisesszét a karácsonyról. Kifüstölgöm benne magam a konzumterrorról, a társadalmi konvenciókról, hogy a forma teljesen átvette a szerepet kiszorítván a tartalmat. Szerintem az egész cécó hazug, a folyamatos stressz miatt maga az ünnep az előkészületek abszolválása után már csak fárasztó kötelesség. Az állandó családi együttlét miatt pedig a szeretet ünnepén lehet a legjobban összeveszni. Ironikusan kifejtem benne sokéves kényszerképzeteimet és rendszeres csalódásomat a felől, hogy a rengeteg igyekezet ellenére sose áll be a békés, várakozásteli, minden karácsonyi dalban megénekelt boldogság.

Ma bementem egy könyvesboltba és megállapítottam, hogy fenti karcolatommal rátapintottam a mai németországi életérzésre. Egész pultnyi, úgymond, „rendhagyó” karácsonyi irodalomra leltem. Meg is vettem a pillanatnyi lelkiállapotomnak legjobban megfelelő „Böse Weihnachten” (Gonosz karácsony) c. novelláskötetet, amelynek első írása, „A családi ünnep” Kato von Waberer tollából pont arról szól, amiről én panaszkodom: stressztől a régi ideálok hiábavaló keresésén át az összeveszésig. Megnyugodtam, hogy a hiba ezek szerint mégsem az én készülékemben van.

A karácsony körüli gondolataimat elküldtem többek között egyik nagyon régi budapesti barátomnak, akivel és feleségével egy kivételesen mély kapcsolat köt össze. A megszokott bölcs és szeretetteljes észrevételek helyett ezúttal a következő lenyűgöző választ kaptam, amelyet ezennel közrebocsátok megszólítás, aláírás mellőzésével, ugyanakkor spontán reakcióimmal kiegészítve.

„Első reakció: karácsony: úgy látszik, nagyon elfáradtál.”

 Akkor valahogy nem értetted meg, hogy miről szól az eszmefuttatásom.

„Sem a szeretetet, sem a szeretet ünnepét nem adják ingyen.”

 Ach, was?! Mintha ezt eddig nem tudtam volna.

„Sajnos vagy éppen ez benne a jó, hogy ez sok, extra munkával jár, de éppen ez teszi ünneppé az ünnepet.”

 Vagyis akkor ezt nem is lehet nehezményezni? Ez már eleve nem lehet terhes?

„Erről Arany János egyik mondása jut eszembe: "Ó, mily szörnyű élet, reggel-estve, folyton folyvást öltözni-vetkezni kell!"

Ez a pofátlanság teteje! Nem találok szavakat!

„Bizony, karácsonykor mindig sokat kell dolgozni, ez leginkább a háziasszonyokat sújtja, de hát ők a családi tűzhely őrzői, az ő áldozatkész munkájuk, önfeláldozó szeretettük tartja egybe a családokat.”

Kösz a kioktatást.

„Amikor még kis gyerekek vannak a családban, az ő örömük, várakozásuk és csodavárásuk minden fáradtságért kárpótol. Ha felnőttek a gyerekek, magukkal viszik ezt a gyermeki élményt és családi tradíciót. Nálunk mindkét fiunk ragaszkodik azokhoz a tradicionális családi szokásokhoz, amelyeket gyermekkorukban még jó anyámtól tapasztaltak meg. Most feleségem ennek a hagyománynak aktív folytatója (szenvedő alanya), tőle az unokáink tapasztalják, tanulják, hogy majd továbbvigyék a tradíciót.”

Ez így van, nem is kifogásolom. Node aztán:

„Ez nem ér meg egy kis fáradtságot?”

De. Nyilván megér. Azaz, ... hm, ... éppen ebben nem vagyok ma már olyan biztos. Ellenben mi az, hogy kis fáradtság? Kié? És főleg kinek éri meg? Úgy tűnik, a kibicnek semmi se drága.

Eddig a levél és az én spontán reakcióim.

Ahogy így újraolvasom a megnyugtatásomra tett jóindulatú kísérletet, nekem az egészről, meg a tradíció meleg ápolásáról teljesen más jut eszembe. Hogy is volt ez az ú.n. régi szép időkben? Arra pontosan emlékszem ugyanis, hogyan is voltak azok a karácsonyok, amikor a fenti sorok írója éveken keresztül kétlaki életet élt a család (szülei, felesége, fiai) és a barátnője között. Amikor a karácsonyfagyújtás és a családi vacsora után becsomagolta a neje gyártotta bejgli egy részét, hogy távozzon vele a barátnőhöz. A folytatásra is emlékszem, ahogyan a hagyományőrző feleség a közös Szenteste az általa tervezettnél emígy rövidebbre sikerült végén közbelépett: „A bejglit, azt nem!”

Minderre csak én emlékeznék? Érdekes. Más összefüggésben saját családtagjaimnál szintén tapasztalom, hogy az urak 60 fölött komoly emlékezetkiesésben szenvednek. Hogy is van ez tehát a memóriánkkal?

Ami a fenti levelet illeti, változatlanul nem tudom eldönteni, hogy a látásmód különbözősége vajon a nemi, földrajzi, esetleg életkori, vagy milyen különbségből fakad. Marad tehát az amnézia.